Kelet-Közép-Európa Blog

A blog Kelet-Közép-Európa és a Balkán történelmével, kultúrájával és hétköznapjaival foglalkozik. Itt olvashatsz programokról, eseményekről, könyvekről és tanulmányokról. Fedezz fel egy ismeretlen, de annál izgalmasabb régiót!

Képek

Hozzászólások

Az Osztrák–Magyar Monarchia lengyelpolitikája 1867-1914

2009.07.08. 20:50 :: kelet-europa

Tefner Zoltán: Az Osztrák–Magyar Monarchia lengyelpolitikája

1867-1914;

L'Harmattan, Budapest 2007. 606. o. (Recenzió)

Tefner Zoltánnak második könyve jelent meg lengyel történelmi témában. Az első 1999-ben az 1863-as lengyel felkelés európai politikai összefüggéseit mutatta be nagy részletességgel (Az 1863-as lengyel felkelés és az európai politika. Érd, Lénia kiadó, 1996.) Ebben a kötetben az olvasó máris ízelítőt kaphatott arról, hogy Magyarország európai jelenléte, a magyar történelmi sorskérdések megoldása – jobban mondva meg nem oldottsága – milyen komoly hatást gyakorolt az európai egyensúlypolitika alakulására. A „magyar kérdés”, az 1849 utáni helyzet neoabszolutista módszerekkel történő kezeléséből külpolitikai passzivitás következett: a Habsburg-monarchia – bizonytalannak ítélve a kellően nem békélt/békéltetett Magyarország keltette bizonytalan belső helyzetet – félt erőteljes, határozott külpolitikát folytatni: mindvégig passzív, bizonytalan maradt. Absztinenciája jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a francia kezdeményezés nyomán kibontakozó európai összefogás a lengyelek megsegítésére 1863 nyarának közepére hamvába holt, s az oroszok le tudták verni a felkelést.

A szerző második munkájában is erről az osztrák(–magyar) absztinenciáról beszél, természetesen sokkal mélyebben és jóval nagyobb terjedelemben, hatalmas forrásanyagot megmozgatva. Már a kötet első lapjain kiderül, hogy sokkal többről lesz szó ezen a hatszáz oldalon, mint a magyar probléma európaizálásának kísérlete. A szerző a birodalmat egységes egészként kezeli, ahol nincs primátusa egyik etnikai résznek, nemzeti komponensnek sem. De ahogy a magyarországi helyzet megoldatlansága képes volt megbénítani 1863-ban az osztrák birodalom mozgását, ugyanolyan káros hatással volt a lengyel kérdés megoldatlansága ugyanerre a külpolitikára. Nem csak egy év metszetét vizsgálva, hanem az 1914-ig terjedő teljes időszakra kiterjesztve a kutatást.
A szerző fő kérdésfeltevése – ami miatt ez a nagy terjedelmű munka megszületett – túlságosan is globális és általánosító: mit jelentetett az osztrák–magyar külpolitika irányítói számára az a szó, hogy lengyel?
A válasz megadása erre a kérdésre a dualizmuskori diplomáciatörténetet feldolgozó munkák alapján nem lehetséges, hiszen ezek mindegyike a nagy európai összefüggésekbe igyekszik behelyezni a tárgyat, s arra igyekszik választ keresni, hogy milyen szerepet játszott a monarchia az 1815 utáni kontinentális egyensúlypolitikában. A téma megértése érdekében tehát kutatni kellett, s az elszórtan, mondhatni látens módon létező elemekből kellett összerakni – mozaikszerűen – egy viszonylag koherens képet, már amennyire ez a koherencia a túl hosszú, 47 éves idő alatt egyáltalán létezett.
 
A válasz a koherencia létezésének kérdésére több helyen egyértelműen tagadó, s ez a felfogás megítélésünk szerint a munka egyik legnagyobb értéke. Elég egyértelműen szemben halad a kodifikált korszakolás felfogásával, amely olyan dátumokat, mint 1867 decembere, vagy 1914 júniusa érinthetetleneknek tekint, s minden jelenséget ezen, vagy az ezekhez hasonló „sztenderdizált” korszakjelzők közé igyekszik behelyezni. A lengyel kérdés helyének és szerepének megállapításához a kötetben sok helyen mellőzni kellett ezt a korszakolási technikát. 1867 még komoly határvonalat jelent, de példának okáért a kötet lapjairól az is kiderül, hogy a nagy közjogi változások, a kétközpontú monarchia megalapítása, vajmi kevéssé módosították azt az utat, amelyen a birodalom lengyelsége abban az időben haladt. A lengyel népcsoport privilegizálásának kezdete ugyanis nem 1866-67, hanem jóval korábbi, tulajdonképpen nem is lehet pontosan megállapítani, mikori.
 
A bevezető szövegrészekben több helyen látunk kísérleteket arra, hogy a szerző megpróbál egy olyan elrugaszkodási pontot találni, ahonnan a lengyelek pozitív megítélése és politikai privilegizálása elkezdődhetett. E miatt a kísérlet miatt lett talán a könyv első része ilyen hosszú, s ugyancsak e miatt tér rá csak jóval később a tulajdonképpeni tárgyára, a népcsoport és a külpolitika viszonyának elemzésére, s az ebből levonható politológiai elméleti modellek megalkotására (A tárgyalás a 74. oldalon még mindig a metternichi rendszer elemzésénél tart.). A recenzensnek komoly fejtörést okoz, hogy ezt a körülményt kedvezőnek, vagy kedvezőtlennek ítélje-e.
Kedvezőnek kell tartani azt, hogy a szerző bebizonyítja: a lengyelekről való kül- és belpolitikai gondolkodás nem mindig volt barátságos, nem mindig volt segítőkész, s sűrűn váltakoztak olyan korszakok, amelyekben hol kedvezni, hol ártani akartak nekik.
Tulajdonképpen csak az első rész III. fejezete kezd el érdemben foglalkozni azokkal a reformokkal, amelyek során a bécsi politika alakítói megkísérlik megtalálni a lengyelek helyét mind a bel- mind a külpolitikában. S a szerző itt ütközik bele a munka fő problémájába, a lengyel– ukrán ellentétek feltárásába és megértésébe. A kérdésről természetesen kiderül, hogy korszakokon átnyúló, „nagy ívű” konfliktus(ok)ról van szó, nem pedig arról, hogy 1867 radikális változást (javulás kontra rosszabbodás) idézett volna elő a két nép kapcsolatában. A másik újítás, aminek a szerző jóvoltából tanúi lehetünk, ezen a ponton érhető tetten: a lengyelek betagozódását a magyar kiegyezés és a szláv kiegyezés háromszögében helyezi el. A lengyeleknek az új rendszerben „valahova állniuk kell”, nem lehet egyszerre együtt haladniuk a pánszláv mozgalommal, s ugyanakkor lojális osztrák állampolgárnak is lenni. A szerző rámutat arra a nem éppen közszájon forgó tényre, hogy a lengyel (krakkói) konzervatív politikai csoport, a „stańczykok” – nem kis lelkiismereti válság kíséretében (és árán) – meglazítják korábbi jó kapcsolataikat cseh konzervatív társaikkal, s egyértelműen a dualista monarchia mögé sorakoznak fel. Politikai pragmatizmusukért a tartomány feletti uralom biztosítását kapták cserébe, s a monarchia leglojálisabb nemzetiségévé váltak.
Jan Matejko: Polonia - Rok 1863 (Zakuwana Polska)
 
A korszakhatárokon átívelő problémák legfontosabbika a „rezolúció” problémaköre, a kérdés gyökerei messze az 1850-es évek neoabszolutista időszakába nyúlnak vissza. A könyv második része nagy helyet szentel ezeknek az úgynevezett „rezolúciós” küzdelmeknek, holott bennük a külpolitikai meggondolások vajmi kevés szerepet játszottak. A rezolúció a lembergi tartománygyűlés, a szejm határozati formába öntött követeléseit jelentette a galíciai lengyel szupremácia biztosítása érdekében. Önmagában nem jelentett semmilyen külpolitikai következményt ez az 1862 óta folyó, jellegében belpolitikai küzdelem. Ám sikere, vagy kudarca mégis kihatott a birodalom keleti térségeinek biztonságpolitikai helyzetére. A könyv bőséges adathalmazt vonultat fel arra vonatkozóan, hogy egy belpolitikailag elidegenített, „elvadított” lengyel társadalom Galíciában milyen potenciális veszélyforrást jelenthetett volna az orosz katonai veszélyeztetettség, egy esetleges orosz–osztrák–magyar háború esetén. A bécsi – s természetesen a pesti – politikusok minden körültekintésére és tapintatára volt szükség a rezolúció elfogadása, vagy el nem fogadása kapcsán. A munka nagy részletességgel és intuícióval ábrázolja azt az eseménysort, amely a galíciai lengyel hegemónia megerősödéséhez és az ukrán, valamint a helyi német (!) elem háttérbe szorulásához vezetett.
 
Hasonlóan a beleérzés képességéről kapunk ízelítőt a harmadik rész Andrássy Gyuláról szóló VII. fejezetében, amely akár egy kisebb monográfia is lehetne részben terjedelme, részben a beleszőtt tudományos nóvumok miatt. A bécsi és krakkói levéltári kutatásokra épített fejezet Andrássyban egy vívódó, szerepzavarokkal küzdő külpolitikus karakterét bontja ki, aki mint közös külügyminiszter megpróbált ugyan megfelelni a vele szemben támasztott sokrétű szerepelvárásoknak, ez azonban pályája elején egyáltalán nem sikerült neki. Sőt, később, a keleti válság lezáródása idején sem, holott ebben az 1878-as mozgalmas évben a legtöbb esélye volt meg ahhoz, hogy régi tervét – „kedvenc eszméjét” – megvalósíthassa, mármint hogy a lengyelekkel karöltve kezdeményezzen preventív háborút az oroszokkal szemben. Amelynek a végkifejlete természetesen Lengyelország történelmi egységének helyreállítása lett volna. A fejezet záró része, a berlini kongresszus bemutatása bővelkedik olyan részekben, amelyek a terv sikertelenségének okait kutatják, s eredeti sajtó, illetve levéltári dokumentumok alapján válik világossá, hogy időközben a nemzetközi politika „túllépett” azon a határon, amikor ez a merész terv még megvalósítható lett volna. A konzervatív gondolkodású lengyelek emlékirat megszerkesztését határozták el, amelyet átadnak a Berlinbe induló Andrássynak, aki képviseli a lengyel ügy és a keleti háború összekapcsolásának tervét a berlini kongresszuson. A történettudományban nem kellően kifejtettek, nem eléggé részletezettek azok a körülmények, amelyek miatt végül is a próbálkozásból semmi sem lett. Maga a lengyel politikai paletta sem volt egységes az ügyben: négy különböző petíciót fogalmaztak meg, amely már önmagában sem volt ígéretes ajánlólevél a konferencia mértékadó személyiségei előtt. A kötetben az alábbiakat olvassuk erről, s persze a lengyelek csalódottságáról: „Noha a lengyelek számára bántó volt, hogy a kérdést mellőzték, de mértékadó személyiségek óvták Czartoryskit (a nagy, párizsi emigráns Jerzy Czartoryski fiát) attól, hogy megpróbálja a lengyel és a keleti kérdést összekapcsolni a konferencián. A haldokló Sapieha [Adam Sapieha, az egykori galíciai tartományi marsall] egyik utolsó levelében keserűen állapította meg, hogy egységes fellépéssel talán többet lehetett volna elérni, mint négy petíció megírásával. […] Lövés a szélbe […] riasztólövésnek véljük azt, ami nem több, mint lövöldözés, csak úgy kedvtelésből, a levegőbe, cél, hogy minél nagyobbat durranjon.”
Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségi térképe 1911-ben
 
S hogy a majd öt évtizedes korszak a birodalom lengyelpolitikáját tekintve mennyire nem volt koherens, arra a X. fejezet a legjobb példa, amelyben világosan kitetszik, hogy az idő múlásával a birodalomnak tulajdonképpen már nem is volt lengyelpolitikája, hiszen a kettős szövetségen és a hármasszövetség kötelezettségein nyugvó német orientációba már végképp nem fért bele az a korábban még reálisnak tetsző elképzelés, hogy a lengyel nemzeti egység megteremtése szerves része legyen Ausztria–Magyarország globális Európa-politikájának. Mind Kálnokynak, mind a lengyel (!) Gołuchowskinak, mind Aehrentalnak tekintettel kellett lenniük Németország érzékenységére, arra az erőszakos németesítő belpolitikára, ami a wilhelmiánus Németországban folyt. A kötetben különös hangsúlyt kap az a történelmi kuriózum is, hogy az egyébként érzelmeiben oroszellenes Agenor Gołuchowski külügyminisztersége alatt mérsékelt oroszbarát külpolitikát volt kénytelen folytatni a balkáni ügyek megoldhatatlan ellentmondásossága miatt. A századforduló orosz–osztrák–magyar viszonyára az volt jellemző, hogy közösen kellett kezelni a balkáni konfliktusokat a birodalmi érdekek hatékony biztosítása érdekében, hogy a Balkán zavaros ügyeinek talaján ne következzék be egy totális európai konfliktus. Ez az ellentmondás eredményezte azt a kurzust, amit a szerző nagyon szellemesen és újszerűen a „vég nélküli várakozások politikájának” nevez. Létezett ugyanis egy változásra törekvő tendencia a közös külpolitika irányításában – számtalan terv, memorandum, reformelképzelés, megannyi ötletet magába foglaló rögtönzés –, ezeket a terveket azonban minduntalan „várólistára” kellett helyezni a szövetségi rendszerből adódó bénult helyzet miatt. A kötetben bőségesen találhatók elemzések arra vonatkozóan is, hogy a külpolitikán kívül a birodalom soknemzetiségű struktúrája is oka volt a mozdulatlanságra való kárhoztatásnak. Az elmérgesedett cseh probléma, s nem utolsó sorban a magyarországi belpolitikában uralkodó szeparatizmus is az okok közé tartozott.
Ugyancsak újszerű az a szemléleti elem, miszerint a társadalomfejlődés is közrejátszott a dinamikus külpolitika folytatásáról való lemondásban, s a lengyel kérdés negligálásában. Különösen értékes a kötetben annak érzékletes bemutatása, ahogyan a lengyel társadalom szerkezetének átalakulásával fokozatosan háttérbe szorult a lengyelség a galíciai belpolitikában.
A modern ipari társadalom kialakulása, választójogi reformok bevezetése során a baloldal előre törése egyúttal a korábban oly nagy szerepet játszó galíciai konzervativizmus háttérbe kerülésével járt együtt, olyan külpolitikai törekvések láttak napvilágot, amelyek már nem tartották feltétlenül szükségesnek az oroszellenes fellépést, sőt – például a nemzeti demokrácia megerősödésének esetében – kifejezetten ruszofil elképzelések kerültek felszínre a politikai irányvonal megrajzolásánál. A szerző a XIV. fejezetben felhívja a figyelmet arra, hogy Galícia tartományban 1905 után „újfajta” veszélyek jelentkeztek, amelyeket a bécsi központi irányítás képtelen volt stratégiai távlatokban kezelni, a válságkezelés legfeljebb csak a tüneti kezelés szintjén, az adminisztratív megoldások formájában mutatkozott meg. Minden figyelem a nagy európai ellentétekre, s elsősorban a Balkánra összpontosult, amely addigra, bár Európa szempontjából lényegesen veszített jelentőségéből, a két érdekelt keleti nagyhatalom, Oroszország és a monarchia közötti viszonyban mégis változatlanul „gyúanyagként” működött. Egy másik „kanóc” gyanánt pedig ott volt Galícia, ahol eluralkodott a terrorizmus – 1908 áprilisában egy Szicsinszkij nevű radikális nemzeti ukrán diák meggyilkolta a koronatartomány helytartóját, a lengyel Andrzej Potockit. Az egykor lengyel dominancia által kormányzott, nagy fegyelem alatt tartott Galícia ugyanakkor veszélyes kémparadicsommá is vált, amely fokozatosan aknázta alá a birodalom biztonsági politikáját a keleti határok mentén. A magyar történeti irodalomban ritkán olvasunk ennek a régen letűnt tartománynak a dolgairól.
 
A könyv utolsó fejezetei élményszerűen, szépírói erényeket csillogtatva tárják elénk az akkori élet mozzanatait, beleágyazva a korszak átfogó külpolitikai összefüggéseibe. Az osztrák hatóságok nehezen tudtak egyértelmű válaszokat adni a hovatovább kaotikus helyzetre. Az orosz tisztek korábban egyenruhában is átléphették a monarchia határát, a határ menti helységekben csoportosultak, lelkesítve ezáltal az ukrán lakosság azon részét, amely bármi áron szabadulni akart a lengyelek uralma alól. „A határ menti városok rutén lakosságát fellelkesítette, amikor orosz uniformist viselő férfiakat látott nagy tömegben csoportosulni, a lengyel diákokat viszont ez felbőszítette” – olvassuk a bécsi külügyi levéltár egyik dokumentumában 1910-ből (Maßnahmen gegen Spionage 1909–1912). A kötet érzékletesen ábrázolja a keleti tartomány felbomlóban lévő struktúráját, a társadalmi rétegződés egyértelmű tendenciáit, s végül a megoldást: a tartományt ketté kell osztani, egy keleti ukrán és egy nyugati lengyel részre. (Amiből aztán nem lett semmi, mivel a háború oka fogyottá tette az egyébként elkészült terveket.)
 
A tekintélyes méretű kéziratnak természetesen árnyoldalai is vannak. A hibák elsősorban abból eredeztethetők, hogy a szövegtest túl terjedelmes, helyenként túlírt, mintha a szerző képtelen lett volna bizonyos ballasztoktól megszabadulni; vannak problémák, amelyekre – feleslegesen – többször is vissza-visszatér. Ilyen például a IX. fejezet jelentős része, amely a korábbi fejezetekben kifejtetteket veszi – kissé szájbarágós módon – még egyszer szemügyre, azzal a – szerintünk – feleslegesen feltett kérdéssel, hogy „mit szóltak Bécsben, a bécsi társadalomban a lengyelek politikai előretöréséhez”. Bár ez a fejezet is nagyon jól van megírva, tematikailag inkább egy önálló tanulmány kereteiben kellett volna közölni. (Ezt persze szerző alkalomadtán még megteheti.)
 
Ugyancsak a nagy terjedelem lehet az oka annak, hogy a munka szerkezete meglehetősen strukturálatlan, pontosabban az egyes fejezet- és alfejezet-címek nem mindig azt hirdetik, amiről az adott fejezetben szó van. A fejezetek hossza is nagyon eltérő, vannak néhány oldalasak, de akad ötven oldalas alfejezet is, ami kissé áttekinthetetlenné tesz bizonyos részeket. A strukturálatlanság problémája különösen az első fejezetekben szembetűnő. Ezekben a szerző nem mindig tudja eldönteni, hogy merre is vegye a tárgyalás irányát, hiszen pontosan olyan alapvető tények után kutat, amelyeket eddig még senkinek sem sikerült megtalálni: hol van az a pont, amikor Ausztria történetében először kezdik komolyan venni azt a szót, hogy lengyel.
 
A negatívumok ellenére azonban egy olyan nagyszabású kísérlettel találja magát szemben az olvasó, amelyhez hasonlók a mai történeti irodalomban már nem igen születnek: nagy terjedelemben, szintetizáló szándékkal, tárgyilagos, értekező prózában – és megítélésünk szerint igen sikeresen – bemutatni egy nagyon hosszú s nagyon bonyolult korszakot, és egy elfeledett izgalmas tartományt. Amelynek jövője továbbra is kérdéses.
 
Borsi-Kálmán Béla, egyetemi docens az ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszéken

 

Szólj hozzá!

Címkék: történelem lengyelország könyvajánló lharmattan osztrák magyar monarchia borsi kálmán béla tefner zoltán

A bejegyzés trackback címe:

https://kelet-europa.blog.hu/api/trackback/id/tr101230682

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.