Kelet-Közép-Európa Blog

A blog Kelet-Közép-Európa és a Balkán történelmével, kultúrájával és hétköznapjaival foglalkozik. Itt olvashatsz programokról, eseményekről, könyvekről és tanulmányokról. Fedezz fel egy ismeretlen, de annál izgalmasabb régiót!

Képek

Hozzászólások

Képviselővé vált szabadsághősök

2009.07.12. 12:23 :: kelet-europa

Ősz Gábor:

Bányász Márton „Visszaemlékezések” és Hegyesi Márton „Emlékezés az utolsó lengyel forradalomra” című műve

 

Az 1863-64-es lengyel szabadságharcban számos magyar vett részt. Számos kiváló katona, aki hazajött, idővel a helyét kereste. Volt, aki visszatért a civil életbe, volt akiben ez a két év olyan változásokat indított be, hogy az önkifejezésnek addig nem gyakorolt útjára lépett. Ezalatt az értem, hogy politikusnak, országgyűlési képviselőnek lenni a kiegyezés után életformának számított. Életformának, amely egyszerre képviselt társadalmi osztályhoz, réteghez való tartozást, másfelől egy olyan életformát jelentett, amelynek meg kellett felelni a konvencióknak, amelyet a képviselőségről alkotott a közízlés.
Az országgyűlési képviselők mindegyike más-más módon szocializálódott. Értékrendje más-más élettapasztalatra vezethető vissza. Azonban szükséges azt tisztázni mi az meghatározó eleme a képviselők összetartozásának, melyek a közös élmények, értékek, amely alapján, politikai értékrendet, pártot választanak.
 
E vizsgálat alapja az bizonyos pár százaléknyi politikus, akit a hite visz a politikába,s nem tartozik a megélhetési politikusok széles tömegébe. Én ide tartozónak vélem azokat, aki végigharcoltak közösen egy szabadságharcot, vagy egyéb olyan harci események miatt közös élmények és emlékek alakulnak ki. Ezek az élmények azonban nem a Habsburg-ház és a monarchia szeretetét erősítik.
 
Ezek az emberek, akik 1863–64-ben a lengyelek oldalán harcoltak, még nem vehettek részt az 1848–49-es szabadságharcban, mivel akkor gyermekkorúak voltak. Később a kalandvágy összekapcsolódott az általános önkifejezéssel. A fiatalok, aki eszmélésüket a passzív rezisztencia nagy korszaka alatt kezdték el, nagy részük még katonának sem akartak állni a Habsburg monarchia ármádiájába. Más lehetőség nem lévén, szöktek olyan helyre, ahol harcolhattak. 1863-ban hazánk nem volt több mint egy megszállt tartomány. A kiegyezésnek még nyoma sincs, az 1861-es országgyűlés Teleki tragikus halála (1861. május 8.) és Deák felirati beszéde (1861. május 13.) után bezárult, a konzervatív kiegyezési kísérlet elbukott. Az átmenet után ismét diktatórikus irányítás alá kerültünk, csak most nem Bach, hanem Anton Schmerling állt az elnyomó apparátus csúcsán. Azt mindenki tudta és belátta, hogy a magyarság ereje a megszállás eltörlésére rendkívül kevés, mondhatni elégtelen. Mindenki számára ismert volt a különféle felkelések és lázadások tagjainak és vezetőinek sorsa, ugyanúgy, mint a bécsi udvar válasz reakciói.
 
Voltak – és ők voltak a többség -, akik megmaradtak a passzív rezisztencia békés szintjén, de a cikk főszereplői többet tettek ennél. Bányász Márton és Hegyesi Márton eljutottak lengyel szabadságharcosok közé és vállvetve küzdöttek egészen a bukásig, s aztán kisebb nagyobb kitérőkkel hazajutottak. Később, mind a ketten országgyűlési képviselők lettek, és korábbiakból determinált módon a Függetlenségi Párt tagjai. E pártnak volt egyedül olyan eszmerendszere, amely számukra vállalható volt.
A szabadságharcban betöltött pályaív mindkét esetben megegyezik. Amint megtudják a híreket, azonnal indulnak  Lengyel területre az osztrák fennhatóság alatt élő Krakkóba érkeznek. Ott kapják meg a beosztásukat. Mindketten beosztott tisztek lesznek, kapitányi rangfokozatba helyezik őket. A harcból mind a ketten tehetségük szerint kiveszik a részüket.
A bukást mind a ketten túlélik, de amíg Bányász Márton Szibériába kerül és éli a hadifoglyok életét, addig Hegyesi viszontagságok után visszakerül Magyarországra.
 
A kiegyezés után a boldog békeidőknek nevezett időszakban mindketten megjelennek a politika színpadán.  Mindketten megírják önéletrajzukat, amelyben értékelik életük eseményeit, megemlékezve a lengyel szabadságharcban tett működésükről. A két visszaemlékezés egyértelműen az oral history műfajába tartozik, s az idő múlásával arányosan válik mérvadóvá. A műfaj és a korabeli közízlés megkívánja az anekdotázást, s mindketten élnek is a lehetőséggel. Bányász Márton kifejezetten a rabja lesz e műfajnak, s műve néhol már a pikareszk határát súrolja. A közízlést ki kell szolgálni, s az urambátyám világ az anekdoták világa volt. Ha azt akarta valaki, hogy gondolatai szélesebb tömegekhez jussanak, akkor egyenesen predesztinálva volt, hogy kizárólag ezen irodalmi műfaj szabályai szerint alkosson.
 
Hegyesi Márton visszaemlékezése korrekt, bár megjelenési időpontja kifejezetten provokatív. Bányász Márton visszaemlékezésében sok a romantikus elem s a megjelenése nem kívánt válasz lenni semmire, csupán egy idő politikus sajátos önkifejezési módja.
 
1881-ben koronázták meg III. Sándort. Ekkorra kifejezetten fagyossá váltak az osztrák orosz kapcsolatok. Ha ugyanezen visszaemlékezés 1864-ben került volna publikálásra, valószínűleg jóval kevesebb esélye lett volna a tényleges megjelenésre, mivel a cenzúra minden valószínűség szerint közbeavatkozik. Akkor Magyarország még formailag alávetett, fegyverrel meghódított területnek számított, s a kiegyezés után ez az állapot már nem állt fenn.
A világ Moszkvára és Pétervárra figyel, várja a híreket a koronázásról, a fényről, a csillogásról és a pompáról. A XIX. századi bulvár a tetőpontján van. Az alattvalók szomjazzák a koronás főkről szóló híreket. És erre jön a Vasárnapi Újságban egy cikksorozat az árnyról, a megtorlásokról, a kegyetlenkedésekről, amely ellenpontozza a többi hírt. Nemcsak ellenpontozza, hanem a szerkesztő utasítására azonos oldalpáron jelentetik meg. A külső kolumnán a koronázás hírei, a belsőn a lengyel szabadságharc. A külső rajz a koronázási ünnepet, a belső a lengyel hazafiak kivégzését ábrázolja. Kinn a cár képe, benn Langiewicz lengyel szabadsághős rajza. Tökéletes hatás, de a ferencjózsefi retorzió elmarad. Ennek a gondolatmenetnek ellentmond, hogy 1864 ben Bécsben már megjelent egy lengyel nyelvű fotókkal illusztrált gyönyörű album, amely elsiratja a lengyel szabadságharcot. Mivel a nemzetközi diplomáciai hadszíntéren Gorcsakov vezette orosz diplomácia győzött, és Beust vereséget szenvedett, hát a maga módján vett elégtételt: hallgatólagosan elnézte a lengyelek tevékenységét, már csak azért is mert osztrák Lengyelországot ők csak provinciának szánták, és ebbe a tervbe ez is beleillett. Ugyanakkor Bécsben már direktíva szintjére emelték a „világ még nem tudja, hogy Ausztria mennyire hálátlan tud lenni” elvét, Ferenc József környezetében senki sem ismerte fel az orosz ütőkártya jelentőségét.
 
Általános és ki nem mondott elvként úgy fogták fel, hogy az aki harcolni akar, radikális nézeteket forgat a fejében, egyszóval nem „guttgesint” érzelmű, az menjen, ha akar. Ha meghal a csatamezőn, akkor nem kell vele törődni; ha fogságba esik még úgy sem. Aki élve hazajut, az jóval csendesebb lesz; s személyes példája erősen csökkenteni fogja társaiban a rebellióra való hajlamot. Ha a radikális személy közben nevezetességre tesz szert, közismert lesz, akkor közben lehet járni érte, vagy engedni lehet a közbenjárást. (Andrássy kormánya kiegyezés után több szibériai magyar hadifoglyot váltott ki[1]) Ez a tett pedig igencsak növeli majd a Monarchia reputációját, hiszen a jólelkű uralkodó a vele ellentétes politikai platformon levő alattvalójáért is közbenjár. A népek jóságos atyjának szerepkörébe ez is belefér.
 
Bányász Márton nagyon érdekesen fogalmazza meg harcának indítékát:
 
„Az utolsó lengyel fölkelés bennem, ki alig haladtam meg az ifjú kort, valamint számos fiatal és tüzes hazánkfiában hő vágyat ébresztett, a hazafias lengyelek soraiban, a muszka zsarnokok ellen harcolhatni. Mint számos más hazánkfia én sem értem be puszta óhajjal. Némi katonai ismeret és tapasztalat, melyet alkalmam volt szerezni még jobban megerősített szándékom kivitelében. A háború és a csatazaj, melyben tényleg is részt vehessek, régtől fogva vágyaim tárgya volt. Egy ízben már közel jutottam a célomhoz, de ismét siker nélkül. … Az 1863. év végre teljesíté kívánságomat. Nem voltam képes ellenállni a kísértetnek, hogy a lengyeleket felkelésökben segítsem és küzdelmeikben részt vegyek.”[2]
 
Amikor elfogták és az oroszok kihallgatták is így válaszolt:
 
Kihallgató: "Mi indította Önt arra, hogy a felkelésben rést vegyen?"
 
Bányász: "Az ami az orosz hadsereget arra bírta, hogy 1849-ben Magyarországra jöjjön."
 
Kihallgató: "Hagyjon föl az ilyen beszéddel! Miért harcolt az orosz cár seregei ellen?"
 
Bányász: "Mert katona akartam lenni, és részt akartam venni egy háborúban!"[3]
 
Hegyesi Márton szintén ifjúkori lelkesedésével magyarázza a részvételt:
 
„Én az utolsó lengyel forradalmat akarom jelenleg vázolni. Részt vettem benne én is, tehát szemtanúként szólhatok. Bizony éppen húsz éve már ennek is. Egy fél emberöltő.”
           
Ő már az akkori énjét is a képviselőházi politikusi énjén keresztül vizsgálta és a szubjektív elem háttérbe szorul. A lengyel szabadságküzdelemről tehát egy objektív és egy szubjektív leírás maradt ránk. Bányász Márton Krakkóba érkezett, ahol már több magyar önkéntest talált. Alexandrovitsch gyógyszerésznél, a lengyel nemzeti kormány megbízottjánál, jelentkezett, ahol napi két forint zsoldot kapott és konspiratív okoknál fogva magánháznál volt elhelyezve. A felkelőkhöz egyesével, vagy kis csapatban küldték el őket. Mivel az orosz őrjáratok megnehezítették az Orosz-Lengyelországba való átjutást, ezért csak később indították őket harcba. Bornemissza Ádám százados, az idegen légió I. századának parancsnoka volt a feljebbvalója.[4]  1863. augusztus 14-én lépte át a határt, miután Pálffy Aladár gróf házában fegyvert, egyenruhát, élelmet kaptak. Árulás révén az oroszok már mindent tudtak, a csapatot várták és visszaűzték osztrák fennhatóságú területre. Az osztrák hatóságoknak lépni kellett így jó pár embert letartóztattak. Lengyel hölgyek ruhákat vittek magukkal, és nem egy szabadságharcos női ruhában távozott. Ezt az őrzéssel megbízott osztrák őrség elvileg nem vette észre.[5] Taniewskinek, az idegenlégió parancsnokának ez a vereség a parancsnoki pozíciójába került. Grilinski őrnagy lett az új parancsnok, aki vezetése alatt sikerrel átkeltek az orosz lengyelországi területre.
 
Mind Bányász, mind Hegyesi rámutat, hogy a jobbágyság nem támogatta a felkelést, sőt nem egyszer még fel is adta a hatóságoknak a felkelőnek. Hegyesi Márton ezt így fogalmazza meg.
 
„Hogy a népre hasson (Langiewicz diktátor) egy prédikációt osztatott szét a nép között, a prédikációnak Joel 2-ik részének 20-ik versét vevén textusául, amely ilyenképpen hangzik: És az északi népet messze űzöm tőletek, puszta és száraz földre szélesztem őket, a napkeleti tengerre fordítom arccal és az utolsó tengerre, mert elhitte magát, hogy mindent tehető legyen. Hanem bizony nem sok haszna volt ennek sem. A nép csak szórványosan vett részt felkelésben. Nem szabadította föl a jobbágyságot béklyóiból sem az 1794-i, sem az 1830-i lengyel forradalom. Nem értette az, hogy mi az a szabadság. Rab volt, így is úgy is, nem volt miért vérét iontania. Ez volt az egyik szerencsétlensége az utolsó lengyel forradalomnak.[6]”  
 
Bányász 1863 őszén és telén az Opinski kerületben harcol és századosi rangot ért el. 1864 februárjában részt vett Opatów város ostrománál. Alakulatát szétverték Szklana Hutára húzódott vissza. Itt találkozott össze Rosenbach, Boczkowski és Rombuillo parancsnokokkal, akik bűnös módon hagyták a megmaradt csapatokat szétverni. Bányász kapitány csak hatvan emberrel tudta elérni Sandomierz-t átküzdve magukat az orosz csatárláncokon. Itt már ő is le akart mondani a rangjáról, de Majowski kapitány maradásra bírta. Piotrkównál zajlik le az utolsó összecsapása, amely során fogságba esett. Bányász Márton ezután Szibériába került, ahonnan sok év múlva tért haza. Hegyesi Márton maga is végigharcolta a lengyel felkelést és annak bukása után haza került.
 
„Hazakerültem szerencsésen, hozva magamnak tényleges emlékül a megnyűtt egyenruhát, a kabát ujjába bevarrt igazolványt és a fagyott lábakat.[7]
 
Ez volt az a szellemi alap, amelyre a két képviselő építkezett. Talán szabadsághősök voltak, de mindenesetre jóval többet tettek azoknál a szónokoknál, akik mindig készek voltak utolsó csepp vérüket ontani, de az elsőre azért nem...

[1] Hegyesi Márton visszaemlékezése szerint: Bányász Péter, Székely Lajos, Fövegi Béla, Sándor József, Rubinstein, Frank is a Szibériába került.
[2] Bányász Márton: Visszaemlékezések.  4.
[3] Bányász, I. m. 16.
[4] Bornemissza ezredesként fejezte be a szabadságharcot.
[5] Bányász, I. m. 6.
[6] Hegyesi Márton Visszaemlékezések az utolsó lengyel forradalomra. In: Vasárnapi újság 1883. 22. sz.
[7] Hevesi Márton: I. m. In: Vasárnapi Újság 1883. 24. sz.

 

A szerző történész, doktorandusz, középiskolai tanár

Szólj hozzá!

Címkék: magyarország lengyelország szabadságharc osztrák magyar monarchia ősz gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://kelet-europa.blog.hu/api/trackback/id/tr371241569

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.