Kelet-Közép-Európa Blog

 

A második világháború alatt a katolikus papság aktívan kivette részét az ellenállásból és a nácik elleni harcból. A papság bebörtönzése, deportálása és likvidálása, a sorsközösség vállalása az amúgy is vallásos lakosságban megnövelte az egyház iránti bizalmat.[1] A háború után két kiemelkedő lengyel egyházi vezető neve pedig az egész világ számára ismert lett. Egyikük Stefan Wyszyński, aki később a lengyel katolikus egyház karizmatikus vezetőjévé és kiváló politikussá vált, a Honi Hadsereg papjaként a földalatti mozgalomban szolgált.

Wyszyński kiválóan ismerte a munkáskérdést is. Már a húszas években különös figyelmet fordított az egyház társadalmi tanításaira. Fontosnak tartotta az egyház oktatói szerepét és az ifjúság erkölcsi nevelését. Nyugat-európai körútján a gyakorlatban ismerte meg az egyház társadalmi tanításának helyzetét, Belgiumban a munkásszervezetek tevékenységét, Németországban pedig a Katolikus Akció (Actio Catholica) által szervezett szakszervezeti mozgalmat tanulmányozta. A Lublini Egyetemen 1932-ben a gyári munka morális környezetét kezdte kutatni. Wrocławekben munkások között teljesített lelkipásztori szolgálatot. Munkásoktatással foglalkozott a Keresztény Munkásegyetemen és bekapcsolódott a Keresztény Szakszervezetek munkájába is. 1933-ban részt vett a munkások sztrájkjaiban, és mint a Munkásegyetem elnöke közvetített a szakszervezetek és a vállalatigazgatók közötti egyeztető tárgyalásokon. Jelentős publikációs tevékenységet is végzett. Elemezte a kapitalizmus és a kommunizmus társadalmi doktrínáját. A munkáskérdéssel, az egyház szociális tanításával és a fenyegető bolsevik veszéllyel foglalkozva számos tanulmányt írt. 1937-ben üdvözölte XI. Pius, a kommunizmust elítélő és a kommunistákkal való együttműködést megtiltó Divini redemptoris kezdetű pápai körlevelet. Fő munkája 1946-ban jelent meg Duch pracy ludzkiej [Az emberi munka lelke] címmel, amelyben kifejtette a munkával kapcsolatos katolikus felfogás alapjait. A közösségi tulajdon marxi elméletének legteljesebb egyházi kritikáját adta. A későbbi prímás a Rerum novarum enciklikára hivatkozva levezette, hogy amennyiben az embereket megakadályozzuk, hogy személyes tulajdonra tegyenek szert, akkor magának a munkának az értelmét kérdőjelezzük meg.[2]

A katolikus egyház a háború után egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül szemben állt a Szovjetunióból importált sztálini típusú államszocialista berendezkedéssel. Az egyház, a hivatalos marxista-leninista legitimációs ideológiától minden tekintetben eltérő, azzal szembenálló világnézetet és társadalmi tanítást képviselt. Az állami tulajdonnal szemben a magántulajdon primátusát, a kollektivizálással szemben a magántulajdonon alapuló mezőgazdaságot támogatta, és a materializmussal ellentétben a krisztusi tanításokon alapuló erkölcsi rendet hirdette. A lengyel katolikus egyháznak minden erkölcsi alapja megvolt arra, hogy a társadalom vezető erejének tekintse önmagát. Mind a nácik, mind a bolsevikok elleni harcból aktívan kivette a részét, számos vértanú bizonyította az antifasiszta harcban játszott szerepét.

Wyszyńskit 1948-ban Lengyelország prímásává nevezete ki a pápa. Éppen akkor, amikor a létrejött a LEMP és megkezdődött a lengyel sztálinizmus időszaka. A kommunistákkal vívott harcban azonban a prímásnak a korábbi elvi álláspontjától el kellett térnie. 1950-ben az egész térségben egyedülálló modus vivendit vívott ki a hatalommal szemben. A megállapodás értelmében a Püspöki Kar kötelezte magát, hogy a papság lojális lesz az államhoz, s elveivel összhangban, elítél minden államellenes fellépést. Mindemellett azt is vállalta, hogy „felvilágosítja a papságot, hogy az ne álljon ellen a falusi szövetkezetek kiépítésének”. A másik oldalon, az állam garantálta a vallásgyakorlás és az iskolai hitoktatás szabadságát, illetve a katolikus sajtó, a Lublini Katolikus Egyetem és a szerzetesrendek szabad működését. Lehetővé tették a papi munkát a kórházakban, börtönökben és a hadseregben is.[3] Az egyezséget a pártvezetés nem tartotta be, az állambiztonsági szervek segítségével megpróbálták az egyház működését korlátozni. Mindazonáltal a püspökök részéről is sok bírálatot kapott prímás számítása bevált, az egyház ezzel időt nyert. Később már nem tudták megroppantani úgy, mint Magyarországon vagy Csehszlovákiában tették. 1953 és 1956 között maga a prímás is börtönben ült, eközben a társadalom szemében a diktatúra ellen küzdő főpap személye szimbólummá vált. 1956-ban munkások tömegei követelték Wyszyński szabadon bocsátását.[4]

1956 októberében az egyháznak és Wyszyńskinek hatalmas szerepe volt abban, hogy a Gomułka vezetésével létrejött új pártvezetés átmenetileg lemondott a mezőgazdaság államosításáról. A jelentős részben falusi származású papokon, a Wyszyński által hirdetett erős Mária-kultuszon keresztül, az egyébként is mélyen vallásos vidéken az egyház jóval nagyobb befolyással rendelkezett, mint a Lengyel Egyesült Munkáspárt. Az állam és az egyház viszonyában hamarosan újabb konfliktus alakult ki. 1966-ban ünnepelte Lengyelország államiságának ezeréves évfordulóját, amely megegyezett a kereszténység felvételének Millenniumával. A párt és az egyház között éles versengés alakult ki az ünnep kisajátításáért, a tömegek megnyeréséért. A prímás már 1957-ben meghirdette a Nagy Kilenced (Wielka Nowenna) programját, amely a Millenniumra való felkészülést jelentette. A minden évben megrendezett egyházi és állami évfordulók megünneplése megerősítette a lakosságban a vallási és nemzeti azonosságtudatot és a szolidaritást. Wyszyński az ember és a lengyel nemzet méltóságának hangsúlyozása által nemcsak a katolikusok elemi jogaiért, hanem általában az ember egyetemes jogaiért is kiállt. A méltóság hangsúlyozása együtt járt a nemzeti azonosságtudattal, a lengyel kulturális örökség történelmi gyökereinek hangsúlyozásával. Az egyház által szervezett nemzeti Millenniumnak az volt az elsődleges feladata – és ezt meglehetősen sikeresen véghez is vitte –, hogy minden lengyel számára felmutassa saját kulturális gyökereit, és még jobban tudatosítsa bennük nemzeti és vallási azonosságukat.[5]

A másik kiemelkedő egyházi vezető Karol Wojtyła számára szintén nem volt ismeretlen a munka és a munkások helyzete. A háború éveiben maga is fizikai munkával kereste meg a családja számára szükséges pénzt. Később Rómában és Krakkóban tanult, 1953-ban habilitált, valamint a krakkói Znak és a Tygodnik Powszechny rendszeres szerzője volt. Belgiumban ismerkedett meg a Keresztény Munkásfiatalok Mozgalmával, majd Párizsban a munkáspapok tevékenységével. Ő maga azonban elsősorban az erkölcsi élet alapjainak újjáépítését tekintette fő céljának. Jó kapcsolatokat épített ki a fiatalsággal, s később a Lublini Egyetemen[6] a diákok egyik kedvenc tanára és lelkipásztora lett. Aktív részese volt a második vatikáni zsinatnak, Rómában hamarosan a lengyel delegáció egyik legismertebb és legelismertebb alakjává vált. A lengyel pártvezetés azonban kezdetben félreismerte. Természetesen állandó megfigyelés alatt tartották a Nyugatra gyakran utazó Wojtyłát,[7] de a politikához kevésbé értő, megvezethető embernek tartották. Sőt, komoly erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a prímás és közte rossz viszony alakuljon ki és idővel majd a helyére léphessen. Wojtyła azonban mértéktartó volt, de rendkívül óvatos is. Minden olyan helyzetet került, amely a Wyszyńskivel való jó viszonyát megronthatta volna. A pártvezetés a hatvanas évek első felében még a „reakciós” Wyszyńskivel a „haladó” Wojtyłát állította szembe, egy évtizeddel később már a „hazafias-realista” Wyszyńskit tartották a „kozmopolita-lázongó” Wojtyła ellenpólusának. A Gierek-korszakban már a legtöbbet támadott egyházi vezetők közé tartozott Lengyelországban. Emellett látványosan kerülte a hatalommal való találkozást. Edward Gierekkel például egyszer sem találkozott.[8] A jó viszony mindvégig megmaradt Wojtyła és Wyszyński között, később a prímásnak jelentős szerepet tulajdonítottak abban, hogy 1978. október 16-án a vatikáni konklávé Wojtyłát II. János Pál néven pápának választotta.

A krakkói érsek pápává választásának óriási hatása volt a lengyel társadalmi tudat és a nemzeti identitás átalakulására. II. János Pál pápa személye olyan nemzeti szimbólummá tudott válni a rendszerben csalódott, kiábrándult társadalomban, amely jól ki tudta tölteni az itt keletkezett űrt. Egyfajta társadalmi igényt teljesített, szimbolikus vezetővé vált. Ez nyíltan kifejeződött első lengyelországi látogatása alatt 1979 júniusában.

A lengyel pápa és a demokratikus ellenzék kölcsönösen hatással voltak egymásra. Az, hogy Vatikán feje egy lengyel főpap lett, nemcsak a vallási élet megerősödésével járt Lengyelországban, de ennek hatására az egyre bátrabb nem hivatalos, a párttól független tömeggyűlések is gyakoribbá váltak.[9]

 Ezért a Kreml számára ideológiailag és közvetve politikailag veszélyes volt II. János Pál pápa puszta léte is. Éppen abból az országból származott, amely geopolitikailag a legfontosabb helyet töltötte be a Varsói Szerződésben, s ahol a katolikus egyház a legerősebb társadalmi bázissal rendelkezett a térségben, ráadásul itt volt a leggyengébb a kommunista párt is. Ez arra ösztönözte Moszkvát, hogy óvatosabban kezelje a lengyel problémákat. Világos volt, hogy a Vatikán számára is éppen Lengyelország a legfontosabb láncszem keleti politikájában. „Lengyelország az egyetlen szocialista ország, ahol az egyház viszonylag szabadon működhet, és a gyakorlatban valósulhat meg a Vatikán stratégiai vonala a kelet-európai országokkal kapcsolatban.” – fogalmazott egy moszkvai elemzés.[10] Wojtyłát „edzettebbnek” és tapasztaltabbnak tartották a többi lehetséges pápajelöltnél, az „egyházra leselkedő veszélyek elleni harcban”, ugyanakkor úgy értékelték, hogy politikailag hajlékony és tárgyalásra kész személyiség, hiszen egyik előmozdítója volt VI. Pál „keleti politikájának”, vagyis a kommunista országokkal való kapcsolatfelvétel kezdeményezésének.[11]

A pápaválasztás komoly zavart okozott Varsóban is. A pártvezetés azzal vette tudomásul a sokkoló tényt, hogy Wojtyła „jobb Rómában, mint Lengyelország jövőbeli prímásaként itt”, ám hamarosan kiderült, hogy a pápa lengyel származása komolyabb problémákat okoz a hatalomnak, mint azt várni lehetett. Wojtyła pápává választását a lengyel társadalom várakozásainak megtestesüléseként fogta fel. 1978 őszén egy boldog és változásokra várakozó társadalommal, valamint az egyre erősödő ellenzékkel állt szemben a megtört, eladósodott és legitimációhiányos hatalom.[12]

 

 

Amikor világossá vált, hogy az új pápa lengyelországi zarándoklatot tervez, az ország vezetése nem tilthatta meg. A Wyszyńskivel való találkozón Gierek elismerte, hogy „a pápának, mint Lengyelország polgárának joga van a beutazásra”, ám kikötötte, hogy mint a vatikáni állam fejének meg kell egyeznie velük az időpontban.[13] Majd Gierek Moszkvában próbálta meggyőzni az SZKP főtitkárát, hogy figyelembe kell venni azt a tényt, hogy „a jelenlegi pápa lengyel, a Lengyel Népköztársaság állampolgára és nehéz megtagadni tőle azt a jogot, hogy a hazájába látogasson”.[14] Azzal érvelt, hogy „éles konfliktusokhoz vezethetne a társadalom katolikus részével”, ha megtagadnák a beutazását. Brezsnyevet a KGB alapos helyzetelemzései meggyőzték arról, hogy a pápalátogatás következményeként beláthatatlan ideológiai és végső soron politikai károkat szenvedhet el a párt. Éppen ezért kérése továbbra is az volt, hogy ne engedjék Lengyelországba látogatni a pápát: „mondjátok meg neki, ő bölcs ember, mondja azt, hogy megbetegedett és nem jön”.[15] Brezsnyev megértette, hogy nem tagadhatják meg nyíltan II. János Pál pápa hazalátogatását, hiszen az óriási elégedetlenséget váltana ki a lengyel társadalomban. A cél tehát az volt, hogy „diplomáciai betegségre” hivatkozva ő maga mondja le az utat. Moszkva minden igyekezete ellenére a lengyel kormány meghívót küldött a Vatikánba a pápa részére.

 Végül 1979. június 2-án érkezett el a nap, amikor Karol Wojtyła, immár a katolikus egyház fejeként újra lengyel földre léphetett. A Szent Szaniszló mártírhalálának 900. évfordulójára érkezett pápa, viszonylag önállóan viselkedett zarándoklata alatt.[16] Beszédeit – az előzetes megbeszélésekkel ellentétben – nem a pártvezetés kívánalmainak megfelelően mondta el, emellett a hatalom rosszallása ellenére többször találkozott személyesen az ifjúsággal is. Szaniszló példájával pedig az állammal való szembenállás tudatát erősítette a lengyel társadalomban. A pápa kilenc nap alatt Varsóban, Gnieznoban, Częstochowában, Krakkóban kétszer, Kalwaria Zebrzydowskán, Wadowicében (a pápa szülőfaluja), Oświęcimben (Auschwitz) és Nowy Targban fordult meg. Ez alatt a becslések szerint 5–6 millió lengyel láthatta élőben a „saját pápáját”, valamint több millióan láthatták, hallgatták a televízió közvetítéseknek köszönhetően, amikor II. János Pál azt mondta: „Ne féljetek!” Ezzel a társadalomban lévő egyik legnagyobb gátat szabadította fel. A lengyel nép azt érezte, hogy a keresztény világ egyik legnagyobb erkölcsi tekintélye áll mögötte, s nem kell félni a hatalomtól.[17]

 

Annál inkább megjelent a félelem a lengyel párt legfelsőbb vezetése körében. Még a látogatás előtt, egy május 11-i értekezleten Stanisław Kowalczyk, belügyminiszter értékelte úgy a helyzetet, hogy „számítani kell arra, hogy a pápa lengyelországi látogatása előtt közvetlenül, és a látogatás alatt, a Lengyelországgal ellenséges erők megerősödve támadnak, törekedni fognak arra, hogy ezt a látogatást az országunk érdekeivel ellenséges célokra használják fel. Szintén ebben az irányba fogják inspirálni az antiszocialista csoportokat az országban. És nem lehet kizárni a politikai provokáció lehetőségét sem”.[18] E feltételezések végül nem igazolódtak be, semmilyen provokációt nem jegyeztek fel a belügyi szervek, ami e kilenc nap alatt történt volna. Az egyébként rendkívüli mértékében elterjedt alkoholizálás ellenére, e napokban látványosan csökkent a szeszesital-fogyasztás, sőt az öngyilkosságok száma is mérséklődött. A miniszter által „szocialistaellenes csoportoknak” nevezett ellenzékiek viszont kétségkívül megerősödtek, önbizalomra tettek szert. A pápa látogatása felszabadította a lengyelekben a nagy testvériség és az egység érzését. Lehetőséget adott, hogy demonstrálják az egyházzal való széles szolidaritást. És reményt adott nekik, hogy a hitük elég erős ahhoz, ahogy legyőzzék a félelmet és az elnyomást.[19] Norman Davies, a lengyel történelem kiváló ismerőjének értékelése szerint a lengyel társadalom öntudatra ébredése, a „társadalmi tudat forradalma” zajlott le ebben a kilenc napban.[20]

 

 

Pavlov tábornok, aki a KGB varsói rezidenciáját vezette szintén hasonlóan látta az eseményeket: „ez a látogatás kevésbé vallási, inkább politikai volt, támogatást nyújtott a politikai ellenzéknek, a Karol Wojtyła által Lengyelországban energikusan folytatott sokéves ellenzéki tevékenység megerősítéséhez.”[21] Az egyszerű párttagok százezreit szabályosan sokkolta a pápai jelenlét.[22] A párt tekintélye összeomlott, a hivatalos ideológia teljes vereséget szenvedett. A KGB vezetése tökéletesen értette, hogy „a szocializmus ilyen deklarált ellensége, mint amilyen Wojtyła kardinális” megerősítette az egész szocialista blokkon belül a „szocializmushoz kritikusan viszonyuló erőket”.[23]

 A KGB Vlagyimir Krjucskov által irányított, hírszerzéssel foglalkozó Első Főigazgatósága (PGU) egyik parancsnokhelyettese egy jelentésében II. János Pál pápa „ideológiáját” elemezte. Úgy vélte, hogy a pápa valamiféle harmadik utat követ, mivel sem a kapitalizmus, sem a kommunizmus nem tudja megszüntetni a társadalmi igazságtalanságot és a háború fenyegetését. Arra lehet számítani, hogy az egyháznak sikerül az ateisták meghatározott részét az egyház társadalmi ideológiájának követőjévé változtatni. Ezzel kapcsolatban lehetséges a „nem hívő keresztények” megjelenése, akiket egyesíthet a keresztény kultúra a hívőkkel. Mindemellett – szól tovább a KGB-jelentés – az egyház elfogadta az állam ügyeibe való be nem avatkozás elvét, de a nevelő tevékenység aktivizálása a lakosság körében azt is elősegíti, hogy az ország kormányzó köreire nyomást gyakoroljanak „a társadalmi vélemény alakításának az útján”. Mindez az „ideológiai kontrasztok puhulását” okozza. A pluralizmus eszközzé válik az egyház kezében, „amely képes lesz megnövelni a kereszténység hívőinek számát”. A KGB tehát – nem alaptalanul – a „nevelőmunkát” állította II. János Pál pápa tevékenységének középpontjába, amelynek hatása van nem csupán a társadalomra, hanem a kormányra is. Az egyház így akart „reálpolitikát” folytatni annak érdekében, hogy javítson a lakosság szociális helyzetén és elkerülje a vérontást.[24] A társadalmi nyomás által kikényszeríthető változások gondolata, mint láttuk megjelent már Kołakowski és Michnik írásaiban is. Gyakorlatilag ez vált később a Szolidaritás mozgalom alapjává.

 Az SZKP Központi Bizottsága élesebben bírálta a vatikáni politikát, de lényegében a KGB-hez hasonlóan látta azt, vagyis a Vatikán arra törekszik, hogy „a hívőkben lángra lobbantsa a vallási fanatizmust, és a szocialista társadalmi rendszer ideológiai és társadalompolitikai normáival ellenséges útra terelje őket”. II. János Pál pápa megválasztása után „a Vatikán egyre kitartóbb kísérleteket tesz a katolicizmus felélesztésére a Szovjetunió országaiban, mindenekelőtt Litvániában, Lettországban, Belorusszia és Ukrajna nyugati részén. János Pál többször fordult a Szovjetunió területén élő katolikusokhoz. Ezen kívül a Vatikán rádión és a sajtón keresztül inspirálja és támogatja az illojális papság tevékenységét.”[25]

 Egy másik jelentés szerint, „a Vatikán ösztönzi az illegális ún. litván katolikusok jogvédő bizottságát, a »Litván Katolikus Egyház krónikája« című illegális folyóirat kiadását, amelyben szovjetellenes írásokat publikálnak”.[26] II. János Pál azzal is a litván katolikus egyházat erősítette, hogy főtanácsadójának nevezte ki Andris Backist. Backis apja, a két világháború között, a független Litvánia párizsi nagykövete volt.[27]

 Ugyanilyen ellenséges tevékenységnek tartották a Kreml vezetői, hogy a lengyel pápa megpróbálta feltámasztani az ukrán unitus egyházat, amelyet a második világháború után a föld alá kényszerített a szovjethatalom. Komoly problémát jelentett, hogy Litvánia, Ukrajna és Belorusszia nyugati része kánonjogilag a lengyel püspökségek alá tartoztak, tehát befolyással lehettek az itt élő hívőkre.[28] Moszkva szerint Lengyelországból számos „misszionáriust” irányítottak a Szovjetunióba turistának álcázva. E „misszionáriusok” a templomokban szovjetellenes hangulatot keltettek és a hívők között ellenséges folyóiratokat, újságokat és imakönyveket osztogattak. KGB-nek azonban már 1971-ben sikerült beszervezni Lvovban a földalatti unitus egyház egyik vezetőjét, aki az egyik legfontosabb kapcsolatot jelentette a lengyel katolikus egyházzal. Mitrohin szerint ő több „turistának álcázott” lengyel papot megnevezett a szovjet titkosszolgálatoknak.[29]

 Az SZKP vezetése 1980. október 4-én döntést hozott a lengyel sajtó korlátozásáról a Szovjetunió területén.[30] E döntésnek volt az egyházat érintő következménye is. Szigorúan korlátoztak minden Lengyelországból származó újságot, folyóiratot, könyvet és egyéb „sajtóterméket”. Így, 1981. január–február hónapjában lefoglaltak 55 ezer Bibliát, 500 darab egyházi naptárt, 1100 vallásos jellegű könyvet, brosúrát, amely Lengyelországból származott.[31]

           

 

Karol Wojtyła maga is fizikai munkásként kereste kenyerét a háború alatt. Visszaemlékezéseiben úgy tekintett erre az időszakra, mint ami jelentősen befolyásolta a világnézetét e kérdésben. A háború után megismerkedett a nyugat-európai keresztény munkásszervezetek működésével is. Nagy hatással volt rá Wyszyński prímás, aki a munkáskérdés kiváló ismerője volt. A sajátos lengyelországi fejlődést tekintve nem lepődhetünk meg e tényeken. A háború utáni lengyel munkások erősen kötődtek a katolicizmushoz és az egyházhoz. Az 1980 nyarán tetőzött társadalmi robbanás következtében létrejött Szolidaritás mozgalom is szoros kapcsolatban állt az egyházzal. A sztrájkok idején gyakorlatilag minden összeütközés a hatalommal vallási jelleget öltött. Ez nem azt jelentette elsősorban, hogy minden munkás hívő katolikus volt, hanem a szimbolikus térben volt fontos szerepe. Egyrészt elkülönítette a benne résztvevőket a hatalomtól, másrészt össze is kötötte egymással a társadalom tagjait. Az azonosságtudatot erősítette az emberekben. A gyárakat feldíszítették nemzeti zászlókkal. Lenin szobra mellett megfért II. János Pál portréja és a częstochowai Szűz-Mária képe. Az Internacionálé mellett, majd helyette a lengyel vallási jelleggel bíró történelmi énekek kerültek elő, mint a Żeby Polska, była Polską [Hogy Lengyelország lengyel legyen] vagy a Boże, coś Polskę [Isten, ki Lengyelhont]. Bizonyos esetekben a szimbolikus közösségi jelképek mitizálódtak és a résztvevők tudatában védelmet jelentettek a küzdelemben. A Gdański Hajógyár kapuját oltárra emlékeztető módon díszítették fel. A kapu jelentette a sztrájkoló munkások tudatában a határt az ő világuk, illetve a létező szocializmus között. Úgy gondolták, hogy a pápa arcképével díszített kapu valós védelmet jelent, hiszen „lengyel katona nem lő a pápára, a tank nem megy át az oltáron”. A jelképek funkciójuk szerint a közösség közös múltjának emlékét biztosította. Ez az „emberek saját tulajdona volt, és nem a párté”.[32] Az új mozgalom tehát ezt a nemzeti, patrióta és egyházi szimbólumrendszert felvállalta és tudatosan alkalmazta az emberek mozgósításában, az összetartozás érzésben és a szolidaritás kifejezésében.

 A Rerum novarum (1891) kezdetű enciklikától kezdve az egyház társadalmi tanításaiban fontos helyet foglalt el a munkáskérdés. II. János Pál pápa a lengyel eseményektől nyilvánvalóan nem függetlenül 1981. szeptemberében bocsátotta ki Laborem excerens kezdetű enciklikáját, amely teljes egészében a munkások helyzetével és jogaival foglalkozott. A pápai kinyilatkoztatást valójában korábbra tervezte, ám az ellene elkövetett merénylet (1981. május 13.) miatt csak később tudta véglegesíteni.

 A XIII. Leó pápa által 90 évvel korábban megfogalmazott elvekből indult ki II. János Pál is. Alapvetően ugyanazokkal a problémákkal kellett szembenéznie, mint elődjének: a kizsákmányolás megszüntetésére és a munkások jogainak védelmezésére szólított fel. Az egyház „feladatának tekinti, hogy a dolgozó emberek jogait és méltóságát mindig felszínre hozza és tiltakozzon az olyan körülmények ellen, amelyek közepette ezek megsérülnek; továbbá azon fáradozzon, hogy az ilyen változások az ember és a társadalom valódi fejlődését eredményezzék”.[33] A szociális kérdést összekapcsolta az igazságosság védelmezésével és a „mai világ békéjének” megőrzésével. Elődeihez hasonlóan elvetette az osztályharcot, s azt állította, hogy a tőkés és a munkás, vagyis a tőke és a munka nem egymással szembenállóak. Elutasította azt a marxi állítást, hogy a munkaerő a tőkés tulajdona. Az enciklika szerint a munka igazi célja, alanya és alkotója az ember. A munkát a tőke fölé helyezte. A kapitalizmust és a liberális gazdaságot éppen azért kritizálja, mert ezt a természeti rendet felbontotta, a munkást alárendelte a tőkének. A kapitalizmus és a liberalizmus tévedésének nevezte az anyagi gazdagság növelését az eszközök révén. Mint írja, ez az emberi munkát és a dolgozó embert hátrányosan érinti és kiváltotta az „etikailag igazságos társadalmi ellenállást”. Az egyház tulajdonszemléletén nem változtatott alapjaiban. A magántulajdont továbbra is a természetjogból származtatta, és határozottan elutasította a marxi kollektivizmust. Mindazonáltal – feltehetőleg a lengyel munkás-önszerveződő hagyományokat és a nyugat-európai kísérleteket figyelembe véve – kissé lazított a kollektív tulajdon kategorikus elutasításán és a magántulajdon kizárólagosságán. Így fogalmazott: „a keresztény hagyomány e jogot sohasem tekintette abszolút és sérthetetlen értéknek. Éppen ellenkezőleg, mindig tágabban értelmezte azzal összefüggésben, hogy a teremtett javak használatára egyetemesen joga van mindenkinek, vagyis a magántulajdon joga alá van rendelve a javak egyetemes rendeltetésének és használatának.” A tulajdonkérdést viszont nem hatalmi kérdésként értelmezi. II. János Pál szerint a tulajdont „azért szerzi az ember, hogy a munkát elősegítse”. Az eszközök birtoklásának természete nem engedi meg, hogy magáért a tulajdonért birtokolják, nem lehet a munkával szemben birtokolni, „birtoklásuk egyetlen törvényes indoka – akár magántulajdonról van szó, akár köz- vagy kollektív tulajdonról – az, hogy a munkát szolgálja”. Abból a megfontolásból, hogy a javak egyetemlegesen hozzáférhetőek legyenek és a használatukhoz való jog érvényesüljön, II. János Pál pápa enciklikájában kijelentette, hogy „bizonyos termelőeszközök megfelelő föltételek mellett történő köztulajdonba vételét sem lehet kizárni”. Az egyház javaslatai arra vonatkoznak, hogy „a termelőeszközöket együtt birtokolják, és a munkásoknak legyen része a vállalatok irányításában és nyereségében, legyenek részvényesei, és ehhez hasonlók”. Ugyanakkor élesen kritizálja az állami tulajdont – kimondatlanul azt a tulajdonosi formát, ami a szovjet blokkban döntő többségében megvalósult. Helyesen veszi észre, hogy az állami tulajdon önmagában nem jelent társadalmi tulajdont. „Köztulajdonba vételről akkor lehet beszélni, ha a társadalom alanyisága biztosítva van, azaz ha a társadalom minden egyes tagja saját munkája alapján teljes joggal »társtulajdonosnak« tekintheti magát annak a nagy munkahelynek a megalkotásában, amelyben ő maga is a többiekkel együtt dolgozik.”[34] Vagyis a köztulajdon jogát gyakorló testületeknek legyen autonómiája a közhatalommal szemben.

Az enciklika a munkás jogait az emberi jogok kategóriájába sorolja. Felemeli a szavát az igazságos bérezés általánossá tételéért, a társuláshoz való jogért. A szakszervezetekkel kapcsolatban egyértelműen a lengyel helyzetre reagál, amikor azokat a társadalmi élet nélkülözhetetlen elemének nevezi, és egyértelműen kijelenti, hogy mindenkinek joga van hozzá, az ipari munkásoknak, a földműveseknek és a szellemi munkásoknak is. De arra is figyelmeztet, hogy a szakszervezeteknek nem feladata, hogy „politikát csináljanak”, a szakszervezetnek nincs politika párt jellege, melyek a hatalomért harcolnának, nem rendelhetők alá egyetlen politikai pártnak sem. A pápa a sztrájkot „az igazságosság határain belül megfelelő feltételek mellett, törvényesnek tekinti”.[35]

A lengyel katolikus egyház, Stefan Wyszyński és II. János Pál pápa vezetésével valóban egyedülállóan erős volt a „szovjet blokknak” nevezett térségben. A lengyel tömegek az egyház iránt nagy bizalommal voltak, és ezt a bizalmat még a párt is érzékelte. Az 1980 nyarán kirobbant újabb politikai válságban az egyház joggal lehetett közvetítő a társadalom és a párt között.

 

---