Kelet-Közép-Európa Blog

A blog Kelet-Közép-Európa és a Balkán történelmével, kultúrájával és hétköznapjaival foglalkozik. Itt olvashatsz programokról, eseményekről, könyvekről és tanulmányokról. Fedezz fel egy ismeretlen, de annál izgalmasabb régiót!

Képek

Hozzászólások

Hisztériakeltés: szerb-albán "vita" a múltról

2009.07.06. 15:29 :: kelet-europa

Néhány napja beszámoltunk arról, hogy Anna Di Lellio, a New York-i New School University professzora könyvet publikált The Battle of Kosovo 1389: An Albanian Epic (Az 1389-es rigómezei ütközet: egy albán eposz) címmel, melyben elvitatja a szerbektől a rigómezei csata legnagyobb szerb hősét Miloš Obilić személyét. Bár Di Lellio nem szaktörténész, de műve hisztériakeltésre alkalmas lehet - állítja Csaplár-Degovics Krisztián, a téma itthoni szakértője.

 

Csaplár-Degovics Krisztián:
 

Hisztériakeltésre alkalmas

 
 
A történelemről:
Az első rigómezei csatáról (1389) roppant kevés forrás maradt fent. Annyira kevés, hogy a csata okainak feltárásától, a megvívásán keresztül a közvetlen események ismeretéig szinte alig tudunk róla valamit.
 
Miloš Obilić létezéséről valóban vitáznak a történészek. Amennyiben létezett, úgy az oszmán krónikákból (Neşri) ismerjük nevének Kobila vagy Kobile alakját is. Szintén korabeli forrásokban maradt fent az is, hogy származása esetleg nem szerb volt, hanem „idegen”. A logikát követve: dalmáciai „latin”, magyar, német, lengyel vagy román (esetleg albán). Ez az információ ugyanúgy nem újdonság, mint ahogy a „Júdás evangéliumát” sem a National Geographic találta meg több ezer év után.
A csatában mindkét oldalon részt vettek albánok a harcban. Szerb oldalon kicsit többen: ortodox hitük, több évszázados kapcsolataik a szerb államisággal és a hódítóktól való félelem miatt ők is készek voltak vérüket ontani területeik védelmében. Oszmán oldalon is harcoltak, kicsit kevesebben – ahogyan áttért szerbek is. Ez utóbbiról értékes filmkockákat nézhetünk meg abban a nyolcvanas években szerb történelmi filmben, amely a csata összes szerb mítoszát bedolgozta a forgatókönyvbe.
 
Szkanderbég (Kasztrióta György) anyja, a róla szóló legfontosabb forrás (amely egyben az albán mítoszok egy részének eredete is) Marinus Barletius: De vita, moribus ac rebus praecipue adversus Turcas gestis Georgii Castrioti etc. 1537. szerint valóban szláv (szerb) származású volt. Sőt a bég lánytestvérei is szerbes neveket kaptak. Fiútestvérei viszont a görög etnikum körében népszerű szentekről lettek elnevezve. Mi ebben a közös? Az ortodox/pravoszláv hit. A középkorban ugyanis ez volt az identifikáció legfontosabb alapja – még a Balkánon is. Hasan Kaleshi koszovói albán történész óta azt is tudjuk, hogy ez az összekötő konfesszionális kapocs olyan erős volt, hogy az oszmán hódítás idejében az albánság a teljes (szerb/”görög”) asszimiláció küszöbén állt.
 
Szkanderbég (alb. Skanderbeu) élete végén valóban keresztény lett. Ortodoxnak született, Isztambulban mohamedánná lett, majd élete vége felé ismét áttért – a katolicizmusra. Meglepne ha a szerb állam egy katolizált középkori albán hősnek állítana emléket. A nemzeti érzelmű (politikai) szerb történetírás még azt is nehezen dolgozza fel, hogy az egyik korabeli montenegrói nagyúri család, a Balšić-familia katolizált (és egy kissé el is kezdett albánosodni Balsha néven).
 
Ugyanakkor Szkanderbégnek van pozitív szerb és görög hagyománya is. Addig, amíg a nacionalizmus nem vette teljesen eszét a balkáni történetírásoknak, addig a személye érdekes módon összekötő kapocs volt a félsziget népei között. A délszláv térségben többek között az  illírizmusnak lett az egyik előfutára, majd egy közös oszmán ellenes összefogás jelképe lett (ehhez irodalomként lásd. Petrovich: Scanderbeg (Georges Castriota). 1881.; Vulić: Đurađ Kastriotić Skenderbeg. 1892.). Epirusztól délre pedig, egy 19. században elterjedt nézet szerint, a közös albán–görög származásnak, a pelazg eredetnek lett jelképe (Gkarpolas: Istoria Geōrgiou Kastriōtou. 1848).
 
Visoki Dečani kolostorához valóban köze sincs az albánoknak. De az nem igaz, hogy 1322-ben „szinte nem is éltek Koszovóban”. Egyrészt valóban nem, de akkor a szerbek sem. Koszovó ugyanis, mint közigazgatási egység 1875-ig nem létezik (erről lásd. alább). Másrészt igen: a 12–13. sz. fordulója óta bizonyosan jelen vannak a mai Koszovó nyugati felében. Betelepülésük részben spontán, részben a szerb uralkodók telepítették le őket: munkáskézre és katonákra mindig is szükség volt. A terület a 7. század óta szláv többségű, de csak a 12. század második felében, Nemanja Istvánnak köszönhetően került tartósan a szerb uralkodók kezére. Azaz: a szerb államhatalom egyidőben érkezik az albán telepesek első hullámával.
 
Azt a tézist, miszerint Karadjordje albán lett volna, még nem hallottam, így erről nem tudok nyilatkozni.
A két történetírásról:
Mind a szerb, mind az albán történetírás úgy ír erről a területről (és ez terjedt el kritika nélkül a hazai és nemzetközi médiában is), mintha ez „a tartomány” többszáz éve létező történeti-földrajzi egység lenne. Ezzel szemben Koszovó, ill. Kosovo Polje (azaz magyarul Rigómező) 1875-ig csupán egy kisebb alföld földrajzi elnevezése volt, amelynek neve egy középkori szerb–oszmán csata emlékeként vált ismertté szerte Európában. Az első Koszovó névre hallgató közigazgatási egységet az Oszmán Birodalom szervezte meg 1875 és 1878 között, amely azonban nem egyezik meg a mai Koszovó területével, mivel a mai Közép- és Kelet-Koszovót, ill. a mai Macedónia északkeleti felét foglalta magában, Skopje (Üsküb) székvárossal; a terület a monastiri vilajetből önállósodott maga is vilajetté. Ez kisebb módosulásokkal változatlan maradt egészen a birodalom bukásáig. A mai Koszovó csupán az 1945 utáni Jugoszláviában nyerte el mai területi kiterjedtségét. Éppen ezért óvatosan kell fogadni azokat a szerb és albán történészi érveléseket, amelyek Koszovót illetően – legalábbis ennek területi aspektusából – egy több évszázados viszályról szólnak.
A szerb és az albán történelemszemlélet a tartomány történelméről: Koszovóról a mai napig nem adtak ki olyan történeti munkát, amelynek elkészítésében a szerb és az albán tudományos élet közösen vett volna részt. Mindkét történetírásban közös, hogy elsősorban a saját nemzeti történelméről ír: nemcsak a másik fél szerepét csökkenti, hanem olyan népek jelenlétének sem szentel figyelmet, amelyek szintén ezen a területen éltek: görögök, vlahok, szászok, latinok (raguzaiak), romák, cserkeszek stb. Mindkét fél kezében túlságosan átpolitizálódott a történetírás, éppen ezért kijelenthető, hogy Koszovó esetében két, egymással konkurráló nemzeti historiográfia is szembenáll egymással. Az elsősorban (aktuális) politikai mondanivalót közlő-közvetítő történeti munkák (azaz nem feltétlenül minden, e terület történelmével foglalkozó szerb és albán szakmunka!) gondolatmenetét nagyrészt fel lehet fűzni a következő gondolati sémára: 1. mi voltunk itt előbb; 2. azóta mi vagyunk itt a többség; 3. Koszovó a mi szenvedéseinknek az ára. Fontos különbség azonban a két történetírás között, hogy míg szerb oldalról a mai napig nem volt, ill. nincs olyan történész, aki megtanult volna albánul, vagy megpróbálta volna megérteni az albán történeti gondolkodást vagy egyáltalán értéket keresett volna az albánságban, addig ennek fordítottjára van példa.
 
 
A hisztériáról
Sajnos gyakori jelenség a kelet-európai történeti gondolkodásban a „lopás” tézise. Addig, amíg az egyes népek történetírásaiban a nacionalizmus ennyire dominál, addig mindig is így lesz. Ez ugyanis a történetírásnak, mint műfajnak a legalja. Nem vesz tudomást a másikról és el nem tudja képzelni, hogy embernek több identitása is legyen (pl. magyar vagyok és református, német nagyszülőkkel). Azt sem tudja elképzelni, hogy akkor mi van, ha egy-egy nemzeti hősről kiderül, hogy egy szomszéd (rivális) néphez is kötődik vérségileg. Tartalmilag idézve: olyan ez, minta kiderülne a törökverő Kinizsi Pálról, hogy román, az Egert megvédő Dobó Istvánról, hogy szerb, Vak Bottyán kuruc generálisról pedig, hogy tiroli osztrák. Mi lenne ezzel a baj? Petőfi Sándornál nem zavaró, hogy az apja egy szlovakizáció küszöbén álló szerb, anyja pedig szlovák és hogy Sándorunk hatéves koráig beszélni sem tudott magyarul? Petőfi Sándor vitathatatlanul a magyar kultúra és irodalom szimbolikus alakjaként van számon tartva szerte a világon. Mintegy a 19. századi kelet-európai vátesz-költők védjegye. Olyan, mint Puskás: mindenhol értik, ha valaki azt mondja: „a bolgár, az albán, a szerb (stb.) Petőfi” – azaz: a nemzeti nyelv megteremtésének aktív harcosa és egy szabadságharc mártírja. Ugyanígy: Kinizsi Pál Magyarország hadvezéreként harcolt, Dobó István pedig a magyar Eger várát védte meg. És talán kevesen tudják, de Vak Bottyán a magyar szabadságharc ürügyén kezdett etnikai tisztogatásba a szerbek ellen a híres dunántúli hadjárat idején.
 
Bármilyen hihetetlen, vannak közös hőseink és történelmünk. A Hunyadi-család kun–román(–tatár?) származása mellett áttérvén a katolikus hitre, a magyar nemesi universitas tagja lett. Hunyadi János a Magyar Királyság kormányzója, Hunyadi Mátyás a Magyar Királyság uralkodója lett. Valóban zavaró lenne tudni, hogy Nándorfehérvár ostromakor milyen nyelven káromkodott Hunyadi? (Valószínűleg minden általa ismert kelet-európai nyelven – ahogy ezt a harcoló katonáinak buzdítása megkövetelte.) Érdekes, hogy az Anjou-család kapcsán még nem hallottam kritikát az etnikai származásukat illetően.
 
Az, hogy vannak albán balladák Miloš Obilićról, az nem különleges. Ez a Balkán-félszigeten az ókor óta így van: a népballadák, a szájhagyomány útján fennmaradó történelmi emlékezet, a verses eposzok közös kultúrkincsei a térség népeinek. Így volt ez a pogány időkben, így maradt ez a keresztény és muszlim időkben és talán így lesz három évszázad múltán is. Albán, bolgár és görög balladák vannak a rigómezei csata szerb vezéréről, Lázár fejedelemről, de albán–bolgár–görög–szerb eposzok vannak számos egyéb hősről is, függetlenül annak etnikai származásától. Például Marko Kraljevićről is, aki az oszmán hódító túlerejével szemben is bátran küzdött (legalábbis a balkáni népek történelmi emlékezete szerint).
Kraljevićet a magyar népmesevilág is megőrizte Király Kis Miklós néven. Ha máshonnan nem is, a Magyar Népmesék sorozatból, Szabó Gyula hangján talán ismerős lehet. Ez azt jelenti, hogy a magyarok ellopták a szerbek/macedónok egyik nemzeti hősét???
Ha egy történész egy másik nép történelmével foglalkozik, akkor alapvetően két út között választhat (persze vannak köztes fokozatok is). Az egyik, ha úgy ír, ahogy az adott nép/nemzet azt hallani akarja. Ilyen esetben az állam (legmagasabb) vezetői is kitüntetik a történészt: celeb lesz, az adott nép ügyének egyik külföldi élharcosa. Nem akarok megsérteni senkit, de a szakmában mindenki tudna olyat mondani, aki külföldiként elfogult a magyarok, a románok, a lengyelek, az oroszok stb. irányában.
A másik út, ha a történész a legmesszebbmenőkig törekszik arra, hogy becsületesen, a céh szabályainak megfelelően dolgozzon. Ilyen esetben számíthat érzelmi alapú reakciókra is, olyanokra, amelyeknek semmi köze a tudományhoz. Ez a nehezebb út.
 
Ha a cikkből jól vettem ki, akkor Anna Di Lellio szociológus, politikai elemző és újságíró. Azaz nem történész. Bármit is ír, az nagy valószínűséggel nem lesz történeti szakirodalom. Márcsak annál is inkább, mivel – ha jól értem a cikket – akkor albán szájhagyományra építi érvelését, nem pedig történeti forrásokra. A nacionalistákon és a historiográfiával foglalkozókon kívül a kutya sem fog emlékezni erre a könyvre, mert hogy már több száz hasonló van (csak szerb és albán vonatkozásban), és ezeket sem ismeri senki.
 
A gond nem az, hogy egy újságíró érdeklődik a történelem iránt. A gond az, hogy a történészek politizálnak, aktívan politikát/történelmet csinálnak, míg a történelmet politikusok és újságírók kezdik írni helyettük. Ez nem fog menni: a történész mestersége is szakma, szabályai, módszerei, elvei vannak. Mindenki menjen vissza a kaptafájához! 
 
Az Önök által közölt cikk egy dologra alkalmas volt: szenzációt hajszolva, a kritika teljes mellőzésével megerősített olyan sztereotípiákat, amelyek már eddig is emberéletekben mérhető károkat okoztak nemcsak a két érintett népnek, hanem a velük együtt élő népeknek is. Félreértés ne essék, a témát mindenképpen hasznosak tartom szélesebb publikum elé tálalni! Csak az nem mindegy, hogy mi a szándékuk ezzel és ehhez milyen nyelvi és tartalmi eszközöket választanak – meg hogy milyen történelmi felkészültséggel állnak neki.
 
 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: politika történelem szerbia koszovó balkán albánia kelet európa története tanszék csaplár degovics krisztián

A bejegyzés trackback címe:

https://kelet-europa.blog.hu/api/trackback/id/tr111229950

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása