A trianoni békeszerződés és az idei magyarországi parlamenti választások. Első hallásra ennek a két témának az összekapcsolása nem ígér semmi jót. Mindezek ellenére kedden este a pozsonyi GuNaGu színházban mégis sikerült egy kiegyensúlyozott vitaestet tartani.
A Týžden hetilap két magyarországi, nem mellesleg csehül illetve szlovákul is jól beszélő történészt, Kollai István és Zahorán Csabát hívott meg egy nyilvános beszélgetésre, amelyen szlovák részről Milan Zemko történész, akadémikus és Peter Morvay, a Sme napilap magyarországi kérdésekkel is foglalkozó munkatársa vett részt.
A vita leginkább Trianon körül forgott, az azt megelőző magyar nemzetségi politikáról, a határok kialakulásáról, a revízióról, arról, hogy mit jelent mindez a két nemzet számára. Mint az várható volt, természetesen az aktuálpolitikát sem lehetett kikerülni. Magyar részről a nyelvi jogok, szlovák részről a Jobbik politikája került a középpontba. Ami a határok meghúzását illeti, Milan Zemko szerint ez az elhibázott magyar nemzetiségi politika következménye volt. Zahorán Csaba úgy látta, hogy a kiegyezés körüli magyar-szlovák tárgyalások a későbbiekben megrekedtek. Nem sikerült a szlovák politikai elitet megnyerni. Egy nemzetiségnek még lehetett volna nyelvi határokat kijelölni, egy országnak azonban már politikai-gazdasági határokra volt szüksége. A trianoni határ ilyen lett. A magyar vendégek felvetették, hogy a ténylegesen kijelölt határvonalnál voltak sokkal merészebb csehszlovák elképzelések is. Milan Zemko szerint jó, hogy ezek nem valósultak meg, mert Csehszlovákia akkor valószínűleg sokkal korábban válságba jutott volna, mint történt 1938-ban. Véleménye szerint Hitler hatalomra jutása hasznára vált az új államnak, ugyanis a nyugati hatalmak még hajlottak is volna a revízióra, de a náci Németország térnyerését már nem kívánták.
Az igazi vita a revizionizmus körül alakult ki. Van-e igény határmódosításra Magyarországon vagy sem? Peter Morvay szerint nincs, és ez egyáltalán nem volt a témája a választásokat megelőző kampánynak sem. Előfordul természetesen, hogy megemlítik Trianont, de a fő kérdések Magyarországon a szociális és a gazdasági helyzet. Szerinte Trianon még a Jobbik esetében is csak mobilizálásra szolgál, nem pedig másra.
Moderátori kérdésre a magyarországi történészek azt válaszolták, hogy az ottani történettudomány fő sodrása józanul és kiegyensúlyozottan látja a problémát, elismeri az akkor magyar politika hibáit is. Zahorán Csaba ugyanakkor azt is kifejtette, hogy vannak olyan szakemberek, akik a békeszerződést inkább a magyar népen elkövetett bűnnek tekintik. Az ő nézőpontjuk szerint az akkori magyar nemzetiségi politika semmiben sem tért el a kortárs, más államokban is gyakorolt nemzetiségi politikáktól, ahol a nemzetiségi jogok nem tartoztak az elfogadott jogok közé. Azt Milan Zemko is elismerte, hogy Magyarország nemzetiségi politikája az osztrák területekhez viszonyítva sokkal stabilabbnak tűnt a Lajtán inneni folytonos nemzeti perlekedéshez viszonyítva. Zahorán ugyanakkor arra is rámutatott, hogy már akkoriban is voltak haladó gondolkodású magyarok, mint pl. Kossuth Lajos, Mocsáry Lajos, Jászi Oszkár. Zemko szerint végül magyar részről jó ajánlat érkezett, csak sajnos már túl későn, öt perccel tizenkettő után.
A jelenlévők egyetértettek abban, hogy Magyarországon továbbra is él a történelmi Magyarország iránti nosztalgia. Morvay ezt azzal magyarázta, hogy szinte valamennyi történelmi regény eseménye valahol Kassán, Kolozsváron, Pozsonyban, vagy Lőcsén játszódik. Milan Zemko elismerte: szlovák részről nagyobb empátiával is viszonyulhatnának a kérdéshez. Kollai István az aktuális problémát abban látja, hogy mindkét oldal túl kevéssé ismeri a másik nemzetet. Zahorán ezt azzal egészítette ki, hogy Magyarországon nem tudatosítják, hogy az ország Trianon előtt nem volt nemzetállam. Morvay szerint pedig a gond ott van, hogy az emberek nem szakirodalmat olvasnak, hanem túlságosan leegyszerűsített szövegeket, amelyek többek között azt is állítják, hogy Svätopluk szlovák király volt.
Egy kérdező véleménye szerint az empátia hiánya abban is megmutatkozik, hogy a felvidéki magyar települések nevét szlovák nemzetébresztőkről nevezték el. Zemko ezt a francia-német megbékéléssel állította szemben: ott a városokat ugyan nem kereszteltek át, de a teljes német iskolahálózatot felszámolták. Szlovákiában teljes a nemzetiségi iskolarendszer. “Isten mentse meg az itteni magyarságot a francia-német példától!”, mondta.
A vita utolsó témaköre az volt, hogyan lehetne minél jobban elsajátítani a szlovák nyelvet. Zemko szerint teljesen normális Sólyom László álláspontja, miszerint a szlovákot idegen nyelvként kell tanítani. A gond viszont ott lehet, hogy korábban nyolc évig volt magyar államtitkár a szlovák kormányban, sőt miniszter. is Akkor miért nem tettek meg mindent ebben a kérdésben? Morvay szerint sok függ a motivációtól Ha az illető Szlovákiában tud munkát találni, nem kell Magyarországra menni dolgozni. A szlovák nyelvtanulást elősegítendő tehát Morvay szerint Dzurinda reformjai tették a legtöbbet. Ellenben szerinte az is igaz, hogy a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken a hivatalokban ismerni kell a magyar nyelvet, a hivatalnokok ugyanis szolgáltatást végeznek.
Az est azzal a kérdéssel végződött, hogyan áll a közös történelemkönyv helyzete? Milan Zemko elismerte, hogy kell még hozzá egy kis idő. Ez azonban nem egy közös véleményt fog bemutatni, hanem a két fél álláspontját egymás mellett.
A keddi est kielégítően sikerült. Mértéktartó volt valamennyi résztvevő, mind a vitapartnerek, mind a közönség részéről, akik közül többen, kiegészülve blogunk több tagjával, még késő estig folytatták az eszmecserét Pozsony hangulatos belvárosának egyik vendéglőjében.
Forrás: Körkép.sk
Az előadásokon Bécs és Nápoly mellett feltűnik majd Firenze, Róma és Salerno, de vendégeket várunk az író szülővárosából, Kassáról is, akik a 2013-as európai kulturális fővárosi projektről beszélnek. Délután a Helikon Kiadóval közösen mutatjuk be a Halotti beszéd. Márai Sándor összes verse című, a Márai-napra megjelenő kötetet, valamint az eredeti megjelenés óta most először napvilágot látó Kaland című színművet.
Már mai is nyilvánvaló az a veszteség, ami halálával a hazai történettudományt érte. De példaadó, mint tanítványai és kollégái hívták, Emil bácsi erkölcsi és tanári tartása. Természetesen ő is, mint minden formátumos történész, gondolkodó, odaadta magát eszméknek, de nem cserélgette azokat politikai kurzusonként. Ahogyan fiatal történészként rálépett a történészi pályára, soha le nem tért arról. Személyes, családias beszélgetésektől a szakmai kollokviumokig sokszor meggyőződhettünk róla, hogy nem volt oka változtatni még a 40-es években kialakult történetfelfogásán. Rankéval vallotta, hogy "minden nép egyformán közel vagy távol van istenhez". Ez a hitvallás különösen fontos volt egy olyan régió kutatójának és hűséges tanítványainak, akik a népek együttélését természetes élményként élték meg, s akik ezért mindig szemben álltak a hatalom részéről rendszeresen megnyilvánult-megnyilvánuló azon törekvésekkel, amelyek a népeket, a különböző kultúrák képviselőit egymás ellen ugrasztották, illetve ugrasztják. Azon történészek közé tartozott - ne feledjük, a magyar, a német és a szlovák nyelv elsajátítása (később tucatnyi nyelvet tanult meg!) úgyszólván gyermekkora természetes velejárója volt Pozsonyban -, aki sohasem, tehát 1989 után sem dőlt be az "etnikai gondolkodás" semmiféle kihívásának. Következetes és hűséges maradt meggyőződéseihez és szokásaihoz. (Fiatal korától például Népszava-előfizető volt, s haláláig megmaradt az újság olvasójának.) Talán ebből is fakad, hogy Niederhauser Emil pályája egyáltalán nem volt egy diadalmenet. Niederhauser Emil későn lett docens, professzor és akadémikus. Skandalum volt a kandidátusi disszertációja: A jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában. Pedig semmi különöset nem tett: szívós eltökéltséggel haladt a kelet-európai történelem komparatív vizsgálata útján. Minden nemzeti elfogultság, nacionalista pátosz és az internacionalizmusra hivatkozó bürokratikus megszépítés nélkül. Tehát a legtöbbet tette, mit történész tehet.
Niederhauser Emil elsősorban a kelet-európai társadalmak múltjával, e térség nemzeteinek születésével, fejlődésével foglalkozott, nem egy területen megelőzve a legújabb nyugati nemzetteóriák szempontjait, téziseit. Az összehasonlító Kelet-Európa-kutatás hazai megalapozója volt, a térség minden mai és régi nyelvének ismerőjeként hatalmas tudásanyag birtokában; írásai számos országban láttak napvilágot. Szívesen foglalkozott parasztságtörténettel, a többnemzetiségű birodalmak sorsát alakító politikusokkal, így a Habsburgokkal vagy a Romanovokkal. Az egymással sokszor ütköző, tudatalakító kelet-európai történetírások történetéről úttörő jelentőségű nagy kritikai művet írt. Még megérhette e könyvének japán nyelvű kiadását - olvasható az akadémiai közleményben. Az MTA saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek.
Hozzászólások