A Cirko film forgalmazásában 2014. március 20-tól a magyar mozikban is látható Andrzej Wajda Oscar-díjas lengyel filmrendező legújabb filmje, "Wałęsa - A remény embere" (Człowiek z nadziei, lengyel, magyar felirattal, 2013, 127 perc). Az alábbi írás felvázolja azokat a történelmi eseményeket, amelyek szükségesek a film történetének jobb megértéséhez.
Mitrovits Miklós történész írása
Lengyelország második világháború utáni története több ponton eltér a magyar történelemtől annak ellenére, hogy mindkét ország a „szovjet tábor” részévé vált. Ezek tudatosítása feltétlenül szükségesek a Szolidaritás mozgalom kialakulásának megértéséhez.
Wałęsa - A remény embere
Először is Lengyelország nagyon komoly veszteségeket szenvedett a háborúban. A szinte teljesen lerombolt országban hat millió halottat számoltak össze. Az 1943-as varsói gettófelkelés és 1944-es varsói felkelés után a németek porig romolták a fővárost, Varsót, ahol 1945-ben – a háború előtti több mint egymillióból – csak néhány ezer ember maradt élve. Az addig elképzelhetetlen pusztítás traumájához hozzáadódott, hogy a győztes nagyhatalmak Lengyelország területét alaposan átszabták: az ország keleten jelentős történelmi területeket vesztett, míg nyugaton jelentős területekkel gazdagodott. Ekkor került Lengyelországhoz Gdańsk és a tengermellék jelentős része, illetve Szilézia is. Mindez több millió ember (kényszer) be- és kitelepítésével járt együtt, ami jelentős egzisztenciális bizonytalanságot idézett elő.
Másodsorban a lengyel társadalomban erősen élt a függetlenségi harc hagyománya. A többség ápolta a szülők, nagyszülők és dédszülők függetlenségi küzdelmeinek (1863-as felkelés, 1920-as szovjetellenes háború, 1939-1945-ig tartó német- és szovjetellenes harc) emlékét, sőt 1945 és 1947 között is még közel 80 ezer ember vett részt különböző ellenállási partizánmozgalmakban. Az 1918-1920-ban kivívott lengyel függetlenséget 1945 után újra elveszítette a lengyel nemzet, nem tartottak szabad választásokat, az ellenállás vezetőit és több tízezer embert börtönöztek be vagy végeztek ki. Mindezt még a klasszikus sztálinizmus 1948-1953 időszaka előtt. Maga a sztálinizmus időszaka – összevetve a magyar vagy a csehszlovák gyakorlattal – viszonylag enyhébb volt Lengyelországban. Nem rendeztek többek között a Rajk-per mintájára kirakatpert Władysław Gomułka ellen. A katolikus egyházat - bár komoly nyomás alá került – Stefan Wyszyński prímásnak sikerül megvédenie, bizonyos jogokat megtartania. (Ezzel együtt 1953-ban Wyszyńskit és más püspököket is letartóztattak, de halálos ítéletekre nem került sor, legkésőbb 1956-ban pedig kiszabadultak.)
Harmadsorban az 1956-os válság szovjet fegyveres beavatkozás nélkül oldódott meg. Ebben nagy szerepet játszottak a fentebb említett előzmények, amelyek a szovjeteket is óvatosságra intették, illetve a szabadon bocsátott Gomułka határozott fellépése is. A sztálinistákat gyengítette, hogy vezetőjük Bołesław Bierut februárban meghalt. Ugyanakkor az sem elhanyagolható, hogy az 1956. június végi poznańi felkelés leverésében kompromittálódott sztálinisták, illetve maga a párt új vezetője, Edward Ochab le tudták vonni a konzekvenciákat és félreálltak (ellentétben a magyar sztálinistákkal). Gomułka pedig nem csupán a szovjet beavatkozást tudta elkerülni, hanem bizonyos kompromisszumot is elért. Megmaradhatott a katolikus egyház viszonylag széleskörű autonómiája (erre azért is szüksége volt, mert így tudta stabilizálni a hatalmat), nem kellett végrehajtani a mezőgazdaság kollektivizálását (Lengyelországban a termőföld kb. 80%-a a rendszer végéi magánkézben maradt), illetve enyhítették az ideológiai nyomást (nem volt kötelező minden egyetemi szakon a marxizmus-leninizmus oktatása, megmaradtak a cserkészszervezetek stb.). Gomułka terve az volt, hogy a szocializmushoz saját, „lengyel úton” kell eljutni, nem szabad a szovjet mintákat lemásolni, átvenni.
A sajátos lengyel történethez hozzátartozik még egy általában kevésbé hangsúlyozott, de nagyon fontos tény. A háborút követő másfél évtizedben egész Európához képest kiemelkedően magas – 15-19,5 ezrelék – volt a lengyelországi természetes szaporulat aránya. 1946 és 1960 között 5 millió 846 ezerrel nőtt a lakosság száma. E korosztály éppen a hetvenes években vált felnőtté, vagyis évente 3-400 ezer (!) új munkaképes korú fiatal lépett be a gazdaságba. Mindez azt jelentette, hogy miközben a 70-es évtizedben 2,887 millió fővel bővült a munkaerőforrás, illetve a faluról városba költözők is több mint 1 millió főt tettek ki, ezzel szemben az iparban foglalkoztatottak számát csupán 792 ezer fővel tudták növelni. A lengyel gazdaság nem csupán a munkahelyteremtésben maradt el az igényektől, hanem az új lakásépítések terén is (ez utóbbi probléma eleve a háborús pusztítás miatt is létezett, ám a népességnövekedés még inkább súlyosbította a helyzetet).
Az ország vezetése előtt tehát rendkívül súlyos feladatok vártak megoldásra. Az iparosítás kényszere és a gyors ütemű lakásépítés a növekvő munkaerő lekötése miatt elsőrendű volt. Ugyanakkor a lakosság élelmiszerellátásával is kiemelt helyen kellett foglalkozni, de a mezőgazdaság kollektivizálására sem politikai okokból, sem az anyagi erőforrások hiánya miatt nem vállalkozhattak. A kisparaszti gazdaság viszont nem tudta kielégíteni a társadalmi igényeket.
A feladatokkal sem Gomułka nem tudott megbirkózni a hatvanas években, sem pedig utóda, Edward Gierek. Gomułka politikájának teljes csődje és a megújulásra való képtelensége már 1968-ban világosan látszott, amikor a márciusi diáktüntetéseket brutálisan szétverette a karhatalommal. A bukásra azonban még két évet kellett várni. 1970 decemberében nagyarányú élelmiszer-áremeléseket jelentettek be (látható a filmben). Gdańskban, Gdyniában és Szczecinben is sztrájkba léptek, majd az utcára vonultak a hajógyári munkások. Megtámadták és felgyújtották a pártbizottsági épületeket. A hatalom válasza sem maradt el: először a karhatalom verte szét a tüntetőket, majd a lövések is eldördültek. A legsúlyosabb tragédia azonban akkor következett be, amikor a hatalom képviselője a televízióban bejelentette az áremelések visszavonását és munkába szólította a munkásokat, majd másnap reggel a gdyniai hajógyár előtt a munkába érkező emberekre sortüzet nyitottak. A hivatalos adatok szerint is a három említett városban 42 munkás vesztette életét és kb. ezren sebesültek meg. A tragédia és a hatalom brutalitása örökre megmaradt minden munkás emlékezetében. Gomułkát ugyan leváltották, de a sérelmeket nem tudták orvosolni.
Gdynia és Gdańsk (Az 1970. decemberi tragédia emlékművei)
Nagy Ernő fényképei
Az 1970. decemberi tragédiára a hajógyári munkások később mindig megemlékeztek. Az évtized második felében az évfordulókon mindig egyre nagyobb tömeg jött össze. 1979 decemberében pedig határoztak arról, hogy emlékművet állítanak az áldozatoknak (látható a filmben), amelyek 1980. december 16-án fel is állítottak és felszenteltek a Gdański Lenin Hajógyár 2. sz. kapuja előtti téren. A hatalom brutális fellépéséből a tanulságokat is le kellett vonni. Amikor 1980 nyarán az újabb áremelések miatt egyre több helyen léptek sztrájkba a munkások, a fiatal ellenzékiek már tudták, hogy csak és kizárólag a gyár területén, védett helyen lehetnek biztonságban. Ez volt az okkupációs sztrájk, ami egyszerre bénította meg a termelést és védte meg a munkásokat a hatalom fegyvereitől.
A tragédia után hatalomra kerülő Edward Gierek 1971 januárjában elment a hajógyárba, hogy megszerezze a munkások bizalmát (látható a filmben). A hatalom később azt a legendát terjesztette, hogy a munkások egyhangúan kiáltották az új első titkárnak, hogy „segítünk”, valójában a gondosan megválogatott közönség előtt elmondott beszédére szórványos taps volt a válasz (látható a filmben). A decemberi események azonban a hatalom számára is félelmetesek voltak, Gierek (aki egyébként bányászként kezdte pályafutását, tehát ismerte a munkásokat), óvakodott a fegyverek bevetésétől és ehhez tartotta is magát. Ez persze nem jelentette azt, hogy 1976 júniusában – ismét egy áremelés bejelentése után – ne utasítsák a karhatalmat a tüntető munkások szétverésére. Így pedig az 1976-os események fordulópontot jelentettek: a megvert és bíróság elé állított munkások védelmére létrejött a Munkásvédelmi Bizottság (KOR), kiáltványuk aláírói között számos ismert értelmiség megtalálható volt (látható a filmben). Ettől kezdve egyre szorosabb kapcsolat alakul ki a munkások és a fiatal értelmiségiek között. Szaporodnak az ún. „független kiadványok” (magyarul: szamizdat). A fiatal ellenzéki értelmiség egyre erőteljesebb munkát végez a gyárak környékén, hogy felvilágosítsa a munkásokat a jogaikról. 1977-ben már több ún. Szabad Szakszervezetet működtetnek Sziléziában és a Tengermelléken is. Egyre inkább terjedt az a nézet, hogy a párttól függő szakszervezetek nem védik meg a munkások érdekeit, nem biztosítják számukra még a biztonságos munkavégzéshez szükséges feltételeket sem (látható a filmben).
Eközben a gazdasági problémákat továbbra sem tudják megoldani. A vezetés a hetvenes évek elején jelentős iparosításba kezdett munkahelyteremtés céljával. Az újonnan épített ipar szovjet energiára és nyugati hitelekre épült. Az energia az 1973-as olajválság után megdrágult, a devizahitelek pedig megnőttek. A szocialista országokat érintő nyugati technológiai blokád miatt pedig az ipar nem lehetett eleve világszínvonalú. A válság mélyült: 1976 után a növekedés látványosan lelassult, majd 1979-ben már –2.3%-os volt. Az áruellátás akadozott, a boltok kiürültek, a lakosság napi többórás sorbaállásra kényszerült, ha az alapvető élelmiszerekhez hozzá szeretett volna jutni (látható a filmben).
Lech Wałęsa 1980-ban
1978. október 16-án minden lengyel nagy örömére pápává választották a Karol Wojtyła, krakkói érseket (II. János Pál pápa), aki azonnal bejelentette, hogy szeretne Lengyelországba látogatni. Szocialista országba azelőtt soha nem utazhatott egyetlen pápa sem, bár a vatikáni diplomácia többször kísérletet tett VI. Pál pápa lengyelországi útjának megszervezésére, sikertelenül. A lengyel pápát azonban nem tilthatták ki Lengyelországból, így 1979 júniusában sor került a zarándoklatra. A pártirányítás alatt lévő televízió nem tehette meg, hogy ne közvetítse a milliók által követett zarándoklatot (látható a filmben), a rendőrség pedig nem tehette meg, hogy megakadályozza a milliós tömegek összejövetelét. A varsói Győzelem téren elmondott beszéde óriási hatással volt a lengyel társadalomra, remény adott a változásokra. („Így kiáltok én, a lengyel föld fia, én, II. János Pál pápa, így kiáltok veletek együtt: Szálljon le ránk a Te lelked! Szálljon le ránk a Te lelked! És újítsa meg a földet! Ezt a Földet! – látható a filmben.)
1980 nyarán újabb áremelések következtek, a munkások pedig eleinte Lublinban és környékén, majd az ország számos más városában is sztrájkba léptek. Több helyen lecsillapították a kedélyeket, hogy a helyi vezetés béremelést ígért. A világ ekkor még a moszkvai nyári olimpiai játékokra figyelt, de még a lengyel párt első számú vezetője, Gierek is a Krímben töltötte szokásos augusztusi nyaralását. A vezetés reménykedett abban, hogy a tengerparti városok nyugodtak maradnak, hiszen a tíz évvel korábbi események után viszonylag magasabb fizetést adtak a hajógyáriaknak. Ekkor azonban elbocsátották a Gdański Lenin Hajógyárból Anna Walentynowiczot, aki már az ötvenes évek óta darukezelőként, illetve hegesztőként ott dolgozott. Az elbocsátás oka az illegális Szabad Szakszervezetekben végzett munkája volt. Walentynowicz ügye és az áremelés együtt arra ösztönözte a fiatal ellenzékieket, hogy mozgósítsák a hajógyári munkásokat. Ehhez Lech Wałęsát kellett meggyőzniük, akit ugyan már korábban eltávolítottak a hajógyárból, de 1970-től kezdve egyre nagyobb tekintélye volt a munkások között. Wałęsa villanyszerelő volt a gyárban, rendszerint fellépett a munkások érdekében, 1976-tól ő is kapcsolatba került az értelmiségi ellenzékkel, illegális lapokat szerkesztett és terjesztett, amiért számtalanszor le is tartóztatták. 1980 augusztusában néhány fiatal aktivista, köztük Bogdan Borusewicz (látható a filmben többször is, ma ő a Szenátus elnöke), Bogdan Felski, Ludwik Prądziński, Jerzy Borowczak felkeresték Wałęsát a lakásán, hogy rábeszéljék a sztrájk vezetésére (a jelenet látható a filmben, bár a fiatalokat nem nevesítik). Wałęsa végül beleegyezett, közben a fiatalok előkészítették a terepet. A sztrájk 1980. augusztus 14-én megkezdődött (a filmben látható jelenetek valósak, kezdve attól, hogy Wałęsa átmászik a kerítésen egészen a kormánydelegációval való tárgyalásokig).
Hamarosan kiderült, hogy a munkások eltökéltebbek, mint valaha, hiába kaptak ígéretet a követeléseikre, a többi gyár és üzem munkásaival való szolidaritás kifejezéseként Wałęsa kihirdette a „szolidaritás-sztrájkot” (a filmben látható villamosvezető hölgy, Henryka Krzywonos és a többi női aktivista szerepe a gyárkapu bezárásában mind valóban megtörtént). 1980. augusztus 17-én megfogalmazták a munkások azt a 21 pontot, amit aztán fatáblákba vésve kifüggesztettek a gyárkapura (a két tábla látható a filmben, azóta az UNESCO világörökségének részei). A tárgyalásra érkező miniszterelnök-helyettes, Mieczysław Jagielski bár profi politikus és tárgyaló volt Wałęsával szemben, mégis utóbbi győzedelmeskedett. Ekkor már Wałęsa körül komoly szakértői csapat alakult, köztük a rendszerváltás utáni első miniszterelnökkel, Tadeusz Mazowieckivel vagy Bronisław Geremek későbbi külügyminiszterrel (nevük elhangzik a filmben). A tárgyalások drámaiak voltak, nem lehetett tudni, hogy megismétlődik-e az 1970-es tragédia vagy sem. Végül a hatalom engedett és lehetővé tették a szocialista országokban először egy legális ellenzék létrejöttét, igaz szakszervezet formájában. Ez volt a Szolidaritás Független Önkormányzó Szakszervezet, melynek első elnöke Lech Wałęsa lett. Ekkor már Lengyelországra figyelt a világ. A Szolidaritás és Wałęsa egy csapásra világhírű lett, 1980 végén és 1981 elején Wałęsa Rómába és Párizsba látogatott, találkozott II. János Pál pápával és olasz, illetve francia vezető politikusokkal. A nyugati szakszervezetek, elsősorban az olasz, francia, svéd és az amerikaiak jelentős politikai és anyagi támogatást nyújtottak a Szolidaritásnak.
Az Üzemközi Sztrájkbizottság 21 pontja
A Szolidaritás eleinte bér- és szociális követelésekkel lépett fel, ám hamarosan világossá vált, hogy mélyreható gazdasági reformok nélkül lehetetlen megoldani az ellátási problémákat. Ezért hamarosan követelni kezdték a termelés irányításának és az elosztás ellenőrzésének jogát. A centralizált gazdasággal szemben a munkástanácsok önkormányzásán alapuló vállalati önigazgatásában látták a piaci egyensúly helyreállításának garanciáját. A vállalat irányítását az igazgatóválasztáson keresztül is befolyásolni szerették volna. A gazdaság decentralizációja, az állami tulajdon közösségi tulajdonná alakítása azonban hatalmi-politikai kérdés volt, amivel a pártvezetés is tisztában volt. A Szolidaritás részéről szinte természetes módon merült fel, hogy az önkormányzást a legfelsőbb szintig meg kell valósítani, tehát a Szejm- (parlament) és a tanácsi választásokat demokratikus úton kell lebonyolítani. A Szolidaritás 1981 őszén lebonyolított I. Országos Kongresszusán Wałęsát demokratikus módon elnökké választották.
A demokratikus törekvéseknek 1981. december 13-án Wojciech Jaruzelski tábornok vetett véget, amikor bevezette a hadiállapotot (a magyar sajtó szükségállapotra keresztelte, mert a hadiállapot a magyar jogban két állam közötti háborús állapotot jelent, másrészt így akarták kisebbíteni a lengyel helyzet súlyosságát. A lengyel hadiállapot talán a magyar történelemből ismert ostromállapothoz hasonló katonai igazgatást jelentett). A lengyel hadiállapot közel 10 ezer Szolidaritás-tag internálását, a szervezet betiltását és katonai igazgatás bevezetését jelentette. Az akciót Wojciech Jaruzelski, aki 1981. február 12-től miniszterelnök, október 18-tól a párt első titkára és 1968-tól honvédelmi miniszter is volt egy személyben, a szovjet vezetéssel közösen dolgozta ki. A szovjetek azonban kizárólag a tervezésben vettek részt, a megvalósításban való közvetlen részvételt következetesen elutasították. A hadiállapot bevezetésében, az internálások és a letartóztatások végrehajtásában 10 ezer rohamrendőr, 30 ezer belügyi funkcionárius és 80 ezer katona vett részt, valamint 1750 tank, 1400 páncélozott jármű, 50 könnyű gyalogsági harckocsi és 900 gépjármű volt hozzá szükséges. A szovjetek ezt követően 4-5 milliárd dollár értékben nyújtottak támogatást a lengyel vezetésnek.
Wojciech Jaruzelski bejelenti a hadiállapotot (1981. december 13.)
Lech Wałęsa Dél-Kelet-Lengyelországba került egy szigorúan őrzött kormányüdülőbe, de megtagadott minden együttműködést a hatalommal. Leonyid Brezsnyev szovjet főtitkár halála (1982. november 10.) után négy nappal szabadult. A hadiállapotot teljes egészében 1983. július 22-én szüntették meg. Minden erőfeszítés ellenére sem oldódott meg sem a politikai, sem a gazdasági válság. A Szolidaritás pedig illegalitásban is tovább működött. Lech Wałęsa 1983-ban megkapta a Béke Nobel-díjat, amelyet felesége, Danuta és legidősebb fia vett át Oslóban (látható a filmben).
Amikor 1988-ban újabb áremelések és újabb sztrájkok kezdődtek az országban, akkor már a hatalomnak valóban nem volt más lehetősége, mint a Szolidaritás mozgalom legalizálása és a hatalom valódi megosztása. A kerekasztal tárgyalásoknak éppen ez volt a fő célja, ami végül az első félig szabad parlamenti választásokhoz vezetett. Miután a korlátozások ellenére is (a parlament alsóházában, a Szejmben a 460 mandátumnak csupán a 35%-át lehetett elnyerni, a maradék 65%-ot fenntartották a megállapodás szerint a Lengyel Egyesült Munkáspártnak és szövetségeseinek) a Szolidaritás elsöprő győzelmet aratott. Megszerezte az összes választásokon megszerezhető mandátumot, illetve a Szenátusban mind a 100 helyet. Lech Wałęsát pedig az 1990-ben kiírt első demokratikus elnökválasztásokon a demokratikus Lengyelország első államfőjévé választották. Lech Wałęsa – II. János Pál pápa után – talán a második leghíresebb lengyel a világon.
Andrzej Wajda Trilógiája
Andrzej Wajda Oscar-díjas lengyel filmrendező, aki számos történelmi esemény feldolgozott.
„A remény embere” című alkotás egy trilógia befejező része. 1977-ben forgatta „A márványember”, 1981-ben pedig a „Vasember” című mozit. Az előbbi a lengyel ötvenes éveket mutatja be, utóbbi pedig éppen a Szolidaritás idején készült. „A remény embere” és a „Vasember” történetei számos átfedést tartalmaznak, hiszen mindkettő az 1970. decemberi tragédiát és az 1980-1981-es Szolidaritás-korszakot dolgozza fel. Előbbi inkább tekinthető egy dokumentum-játékfilmnek, utóbbi pedig egy jól dokumentált játékfilmek.
Trailer
Wałęsa - A remény embere / 2013
A filmet 2014. március 20-tól Budapesten az Örökmozgó, a Tabán, a Vörösmarty és az Uránia mozikban vetítik. Időpontok itt: port.hu.
Irodalom:
Andrzej Paczkowski: Fél évszázad Lengyelország történetéből 1939-1989. Budapest, 1956-os Intézet, 1997.
Mitrovits Miklós: A remény hónapjai… A lengyel Szolidaritás és a szovjet politika 1980-1981. Budapest, Napvilág Kiadó, 2010.
Hozzászólások