A török belpolitika legnagyobb törésvonala a klasszikus jobboldal-baloldal párost kissé felülírva a szekuláris-iszlamista vonal mentén húzódik. Ez az elmúlt évtizedekben – egészen a mai napig – több súlyos politikai válsághoz vezetett, és Törökország EU-s csatlakozása kapcsán is lépten-nyomon előkerül. Ennek gyökerei – mint oly sok más Törökországban - egészen az atatürki időkig nyúlnak vissza. - írja Egeresi Zoltán.
Az 1923 után meginduló radikális reformok az élet szinte minden részére kiterjedtek, és nem hagyták érintetlenül a vallást sem. Francia mintára bevezették a szekularizmust, amely teljes intézményi szétválasztást (Törökországban valójában állami irányítást, a vallási rendek feloszlatását, kalifátus eltörlését stb.), miközben a politika területéről is száműzték a vallást a modernizáció jegyében. Az 1950-es évektől azonban vallási politikai mozgalmakból megszülettek az első iszlamista pártok, melyek retorikájukban a keleti orientációt, és egy vallásosabb (vallási alapokon nyugvó) társadalmat követeltek. Több tényező közrejátszása miatt (iráni forradalom, kötelező vallásoktatás stb.) az 1990-es évek folyamán megerősödtek ezek a mozgalmak, s a Necmettin Erbakan vezette a Refah Partisi 1996-ban kormányra is került; ezt azonban 1997-ben egy „posztmodern” puccs keretében a hadsereg lemondatta, majd feloszlatta utódjával, a Fasilet Partisival együtt. Ezután a tagok egy csoportja megalakította az Adalet ve Kalkinma Partisit (Igazság és Fejlődés Pártja), amely kihasználva a 2001-es gazdasági válság miatti elkeseredést, a legtöbb szavazatot megszerezve kormányt alakított: a miniszterelnök Recep Tayyip Erdoğan lett. Az új párt – melyet a múltja miatt a török közvélemény, és a hadsereg jelentős része iszlamistának tart – legitimitása érdekében teljesen új retorikát fogalmazott meg, melyben saját magát „muszlim demokrataként” definiálva az EU-s csatlakozást hirdető politikába kezdett. Az pozitív, demokratikus intézkedések ellenére a török társadalom egy jelentős („modern”, „szekuláris”) rétege nem hajlandó elfogadni a kormány(párt)ot, és rejtett iszlamista programot lát. Ennek köszönhetően minden olyan törvény, mely a szekuláris rendet kikezdheti, nagy ellenállást szül. Ennek köszönhetően 2008-ban kis híján feloszlatta az AKP-t az alkotmánybíróság, mivel az egyetemeken a fejkendő viselését engedélyező törvényt fogadott el. Abdullah Gül (szintén AKP-tag, Erdogan régi harcostársa) 2007-ben történt köztársasági elnökké választása szintén nagy belpolitikai feszültséget szült.
2008 folyamán pedig egy kormányellenes összeesküvés szálait kezdték felgöngyölíteni (Ergenekon-ügy), amibe a hadsereg több magas rangú tagja, tábornokai is belekeveredtek. A per, melybe 50-150 ember belekeveredett már, még nem ért véget; valószínűsíthető, hogy újabb nevek fognak még feltűnni. Persze a török társadalom egy része a kormány boszorkányüldözését látja a történtekben…
Mint a fentiekben láttuk, az AKP hatalmon maradása folyamatos legitimációt igényel; ezt alátámasztandó már megválasztása után rögtön nagy reformintézkedésekbe kezdett: több emberi jogi nemzetközi egyezményt ratifikáltak, eltörölték a halálbüntetést stb., melynek hatására az EU 2004-ben Törökországot késznek nyilvánította a csatlakozások megkezdésére (mellékesen jegyezzük meg, hogy Törökország 1959 óta folyamatosan aspirál a csatlakozásra, azonban a korábbi tárgyalássorozatok folyamatosan megszakadtak a rendszeresen bekövetkező katonai puccsok miatt). 2005 októberében a csatlakozási tárgyalások meg is kezdődhettek; azonban nem fogalmaztak meg céldátumot, ami lassítja a folyamatot. Az acquis communautaire átvétele lassan halad, és mindeddig csak 11 fejezetet nyitottak meg, és csak egyet zártak le (kutatás és fejlesztés). Továbbá Ciprus kapcsán (melynek hajóit továbbra sem hajlandók fogadni a török kikötők) 8 fejezetet zároltak, ami alapvetően teszi kétségessé a tárgyalások sikerességét. Azonban eddigi fejleményeket nem kell lebecsülni: több olyan kérdés kerül(t) újratárgyalásra, amely eddig a török társadalomban tabu volt.
Így például a török nemzetiségpolitikában jelentős változásoknak lehetünk tanúi az elmúlt hónapokban. Ennek a magját a kurd kérdés jelenti, ám mielőtt áttérnénk erre a témára, érdemes néhány szót ejteni Törökország etnikai viszonyairól.
A 20. század elején a világháború és a függetlenségi háború eredményeképp Anatólia lényegében elveszítette keresztény lakosságának döntő részét. A lausanne-i béke értelmében kisebbségi jogokat pedig csak a nem-muszlim lakosság, az örmények (kb. 60 ezer fő), a görögök (kb. 100 ezer fő) és a zsidók (kb. 50 ezer fő) kaptak (egy kb. 13 milliós országban). Az Atatürk alatt elfogadott alkotmány pedig (francia mintára) az összes állampolgárt töröknek nyilvánította.
Etnikai szempontból azonban továbbra sem lett homogén az állam, ellenkezőleg, a Balkánról és a Kaukázus vidékéről Anatóliába telepedő cserkeszek, bosnyákok, albánok telepedtek be, melyek a már ott élő egyéb csoportokkal együtt több milliós népességet alkottak. A bevándorlók nagy része beolvadt a törökségbe, azonban ennek ellenére a kb. 73 milliós országból csak kb. 51 millió ember számítható a törökök közé (még kb. 5 millió főt tesznek ki az egyéb türk népek; azeriek, türkmének stb. aránya). A kurdok – egyébként gyorsan növekvő – számát kb. 13-14 millióra szokás tenni, de pontos statisztika nem áll rendelkezésre.
A törökországi kurd probléma a függetlenségi háború idejére vezethető vissza, amikor Atatürk a vallási azonosság és a közös ellenségkép (görögök, örmények, angolok, franciák stb.) felhasználásával sikeresen megnyerte a kurd törzsek döntő részét, akik fontos szövetségesét jelentették a háborúban. A győzelem után a teljesen nyugati mintára formált országban a kurdok egy erőszakos török nacionalizmussal, és a szekularizmussal találták szembe magukat. Ennek eredményeképp még Atatürk idejében több felkelésbe kezdtek, melyet azonban véresen levertek. A II. világháború utáni évtizedekben nyugalom volt az ország keleti részein, azonban 1978-ban, Abdullah Öcalan vezetésével megalakuló Kurd Munkáspárt (Partiya Karkerên Kurdistan) 1984-től megkezdte fegyveres harcát a függetlenségért. Az 1990-es évek közepén aztán az állandó fegyveres összecsapások nyomán a török kormány drasztikusabb intézkedésekbe kezdett, és több százezer falusit kényszerített lakhelyük elhagyására. Ennek eredményeképp a kurd területek nagyvárosai felduzzadtak, és milliós kurd közösség alakult ki az ország nyugati részén, elsősorban Isztambulban és Ankarában. Az intézkedéseket több törökországi és nemzetközi emberi jogi szervezet ellenállása kísérte, és a kurd kérdés a nemzetközi politika színpadára lépett. Végezetül az 1990-es évek végén a telepítési politika megállt, de a spontán elvándorlás a kurd régiókból azóta is folytatódik, ugyanis az állandó harcok miatt az országrész fejlődése megrekedt. Abdullah Öcalan 1999-es elfogása (a kenyai görög nagykövetségen!) után a PKK nem adta fel a harcot, s Irak 2003-as lerohanását követően az iraki Kurdisztán területéről kiindulva állandó támadásokat intézett a török hadsereg ellen; ennek eredményeképp a határ mindkét oldala operációs területté vált...
A nyár folyamán a török kormányfő, Recep Tayyip Erdoğan egy sajtótájékoztató alkalmával bejelentette, hogy a múltban súlyos hibákat követtek el a törökországi kisebbségekkel kapcsolatban, illetve a nem-muszlim vallási kisebbségek védelme sem volt a megfelelő mértékben biztosítva. Ez a korábbi felfogáshoz képest jelentős változás; az elmúlt hónapokban pedig a török nemzetgyűlésben lévő kurd párttal, a DTP-vel (Demokratik Toplum Partisi) is leült tárgyalni a kurd kérdés megoldása végett. Mindez persze nem előzmény nélküli: 2002 óta, az AKP hatalomra kerülése után zajló demokratizálódási folyamatban a kisebbségek is egyre több – inkább látványos, mint mélyreható – kedvezményekben, jogokban részesülnek. Ezek közé tartozik a kurd (örmény, görög, bosnyák stb) rádióadás, illetve a 2009 elején elindított kurd nyelvű TV csatorna.
Erdogan 2009. augusztus 15-én (a kurd felkelés megindításának 25 éves évfordulójának napján) a kisebbségi vezetőkkel találkozott, ahol demokratikus reformot ígért a keresztény és zsidó vezetőknek. A „halki iskola” (ortodox teológiai oktatási intézmény Halki vagy Heybeliada szigetén) újraindítása is szóba került a nyáron. A nagy jelentőséggel bíró intézményt még 1844-ben alapították, de a török hatóságok 1971-ben bezárták. Az iskola jelentősége az elmúlt 10 évben kezdett megnőni: Bill Clinton 1999-ben az oktatás újraindítását, és Barack Obama 2009-es törökországi látogatásakor a civil társadalom megerősítésének példájaként említette a Halki iskola megnyitásának lehetőségét.
2009. augusztus 20-án a biztonsági tanács ülésezett a kurdokat illetően. Az újabb tervek és ígéretek nem maradtak el, megfogalmazódott a kurd helységnévtáblák visszaállításának és további jogoknak a lehetősége. Az Abdullah Öcalan által előterjesztett megoldástervezetet viszont elutasította a török vezetés… Tovább Leyla Zana, kurd képviselőnőt a nyáron Diyarbakirban másfél évre ítélték (jelenleg Angliában van) PKK-t támogató tevékenység címén. Tudvalevő, hogy a régen parlamenti mandátummal rendelkező politikusnő már több évet ült börtönbe hasonló okokból…
A muszlim vallási kisebbségekről azonban a múltban sem esett sok szó. Legnagyobb csoportjuk, a főleg az ország déli területein élő alevik (akik a kereszténység több vonását magán viselő muszlim hitet követnek), melyek számát a kurdokhoz hasonlóan kb. 14 millióra szokás tenni, szintén jogainak szélesítését követeli. A kötelező vallásoktatás ugyanis nem teszi lehetővé a saját vallás tanulását, hanem ezzel ellenkezőleg, a szunnita irányzat hittanóráit kell hallgatniuk.
Az örmény-török viszonyban is újabb fejleményeket látni. Az „örmény népirtás” kérdése miatt kiélezett ellentét van a két ország között. Míg Jereván és különösen az örmény diaszpóra (melynek nagyon jó pozíciói vannak az USA-ban és Franciaországban) másfél millió örmény módszeres megsemmisítéséről beszél, addig Törökország ezt nem hajlandó elismerni (kb. 300 ezer főre teszi az áldozatok számát, miközben kiemeli az örmény csapatok mészárlásait a muszlim – török és kurd- lakosság körében), és az örmény népirtás tabunak számít, említése komoly büntetést vonhat maga után (Orhan Pamuk Nobel-díjas írónak is el kellett hagynia az országot). Emellé 1993-tól az örmény-azeri konfliktus társult, amikor Nagorno-Karabah örmény megszállása miatt lezárta a közös határt. Ez azonban úgy tűnik, változni fog. A tavaly ősszel beinduló „sportdiplomácia” nyomán (a török elnök látogatott Jerevánba a török-örmény futballmérkőzésre) a két ország közeledésének lehetünk tanúi. Svájc közvetítésével az elmúlt hónapokban a török és örmény külügyminiszter többször tárgyalt, és augusztus végén elfogadtak egy közös nyilatkozatot, hogy országaikban hat hétig tárgyalnak a diplomáciai kapcsolatok létesítéséről és a külpolitikai közeledésről. Az örmény elnök, Serz Sarkisian október 14-re Törökországba repül, hogy egy örmény-török futballmeccset tekintsen meg; sokatmondó, hogy úgy nyilatkozott, hogy ha nem születnek kézzelfogható eredmények a hat hét alatt, akkor nem fog a szomszédos államba látogatni.
Egeresi Zoltán
További képek (Katkó Gáspár képei)
A vezető brit napilap által idézett részletek szerint Thatcher - aki 1979-től 1990-ig állt az akkori konzervatív brit kormány élén - 1989-ben, a berlini fal leomlása előtt két hónappal tett moszkvai látogatása során azt mondta Gorbacsovnak: sem Nagy-Britannia, sem Nyugat-Európa nem akarja Németország újraegyesítését. A brit miniszterelnök világossá tette: azt szeretné, ha a szovjet vezető minden tőle telhetőt elkövetne a német egyesülés megakadályozásáért.
A feljegyzések árulkodnak arról is, hogy a Kremlben milyen zavarodottságot okoztak a kelet-európai megmozdulások, valamint keletnémetek ezreinek menekülése Magyarországra és Csehszlovákiába. Ugyancsak kitűnik az iratokból, hogy Gorbacsov mennyire gyűlölte az öreg kelet-európai kommunista vezetőket; a The Times idézete szerint a szovjet államfő Erich Honeckert, az NDK akkori vezetőjét egy ízben "seggfejnek" nevezte. A brit lapban közzétett részletek szerint az iratok feltárják emellett, hogy a szovjet vezetés maga is fontolóra vette a berlini fal lebontását. Eduard Sevardnadze akkori szovjet külügyminiszter a Politikai Bizottság 1989. november 3-i ülésén vetette fel, hogy "jobb lenne, ha mi magunk döntenénk le a falat".
Hozzászólások